Tehát...
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy vannak barátaim. Öreg barátaim. Akikkel gyerek lehettem, felnőhettem, tapasztalhattam és az érzelmek teljes skáláját átélhettem.
Sírtunk, nevettünk... és felnőttünk.
Adott időben egy úton jártunk, aztán elváltak útjaink. Te arra, én erre. De úgy gondolom, hogy ezek az emberek ugyanazt az értékeket tartják fontosnak, mint én. S talán, ez így van rendjén.
Néha találkozunk, átöleljük egymást - talán egy kicsivel tovább is, mint azt illik - adunk egymásnak két puszit és ott folytatjuk a beszélgetést, ahol anno abbahagytuk. Nem traktáljuk egymást felesleges baromságokkal és a legmélyebb őszinteséggel mondjuk el a hasfájásainkat, ha vannak. Végighallgatva egymást, olykor belekérdezve ha kell és a végén a legkeményebb, néha bántónak tűnő véleményünket is kimondjuk. Hisz barátok vagyunk.
Voltunk csalódottak, szerelmesek, elveszettek, lázadók, családosak, házasok és elváltak, árvák és magányosak, de... mégis itt vagyunk.
Túléltünk mindent. Mindent!
Megkeményedtünk.
Igaz, összeszedtünk néhány mély ráncot, ősz hajszálakat és kérges kezeket, de így vagyunk szépek.
Igaz, összeszedtünk néhány mély ráncot, ősz hajszálakat és kérges kezeket, de így vagyunk szépek.
Még fiú voltam, alig középiskolás és volt egy lány.
Akkor még nem nő, nem végzet asszonya, hanem csak egy... kis csaj.
Én egy év után összeszedtem minden bátorságomat és elmondtam neki mit érzek iránta.
Talán nem kellett volna. Talán korai volt, nem tudom.
Persze a válasz az volt, hogy maradjunk barátok.
Mi más is lett volna. Talán egy kicsit reménykedtem, de... fiatal voltam. Hmm,,,
Ezen idő alatt kialakult egy igazán mély barátság köztünk. Mindenhova együtt mentünk mi ketten, meg az a másik három lány.
Igen... öten voltunk. Vadak és minden ellen lázadók.
Aztán a suli után szétszóródtunk. Egy ideig nem láttuk egymást.
Már nős voltam, mikor legközelebb találkoztunk. Ő terhes volt, én meg már apa.
Döbbenetes volt számomra!
Ott és akkor tudtam, hogy nem lesz már soha az enyém. Hisz anya lesz és valaki másé a szíve.
Mégis megmaradtunk barátoknak.
Így visszagondolva, csak birtoklás volt bennem asszem, hisz nős voltam és szülő, de nem gondoltam azt, hogy nem kaphatom meg. Hiszen Mi egyek vagyunk! Ő az enyém!
De nem. Nem lett az enyém.
Hisz mi barátok vagyunk.
Azóta eltelt vagy harmincöt év.
Néha találkoztunk, olykor elmentem valami buliba, ahol Ő volt, vagy csak összefutottunk egy kis időre valahol. Megittunk egy-két pohár valamit, aztán irány haza. Egyszer kétszer ott aludtam nála ezalatt az évek alatt. Aztán öt éve kiment külföldre. Muszájból.
Évente max kétszer találkoztunk pár órára.
Idén is... ősszel legutóbb.
De valami megváltozott benne!
Majd leírta nekem azt, mit harminc valahány éve elmondtam neki és visszakaptam mindent, mit valaha éreztem felé.
És ez nagyon felborított!!!
Lelkileg mindenképp.
Csak gondolj bele.
Egy olyan visszaigazolást kaptam, amit általában az emberek soha.
Őszinte gondolatokat, nyílt szavakat és egy idő utazást.
Vissza kellett idéznem azokat a pillanatokat, amit közösen éltünk át. Emlékeznem minden kimondott és kimondatlan szavakra, mondatokra. Vissza idézte azokat a pillanatokat, amikor hibáztunk és elmondta a "Mi lett volna, ha akkor..." kezdetű gondolatokat.
Egy többszörös alternatív valóságot tárt elém.
Nem, ne gondolj bele... nem fog menni.
Napokig "járt" az agyam.
De mi ugye barátok vagyunk!?
És ezért nehéz.
Hisz nem akarom őt használni, főleg nem kihasználni! Valamint nem akarok B.(ecses)anyával sem kitolni! Nem tehetem... voltam már elégszer tisztességtelen.
Mindig én vesztettem.
Az alternatíva meg alternatíva marad.
Nem vagyok idő utazó, nem vátoztathatom meg a jelenemet. Ez van...
Még ha jól is esik érzelmileg és tök jó átgondolni a variációkat, én alapból egy racionális faszi vagyok és ezáltal nem nagyon hiszek az ígéreteknek. Óóó... már nem.
A tapasztalat, az évek meg a rutin... ja. meg az a sok veszteség.
Ugyanakkor nem múlt a szeretet, mi bennem van és nem vagyok hajlandó ezt elengedni, feladni, vagy bármi módon megszüntetni, mert a szerelem előkerült mint fogalom!
De mi ugye barátok vagyunk?!
Igen! Harmincnégy éve.
Megannyi emlékekkel és olyan történetekkel, amit egy könyvben is viszont olvasnának a barátaink (is). Tán a gyerekeink is, de ebben már nem vagyok egészen biztos.
Tudod, az embernek kell a pozitív visszaigazolás.
Ahogy a gyereknek is, ezért dicséri az anyja, apja. Hisz ettől lesz fejlett lelke a kölyöknek. Ennek hiányában egy antiszociális kretén lesz, ki nem képes pozitív érzelmekre.
Talán nem túlzok, ha azt mondom Ő volt az első személy, aki nagyon fájt a lelkemnek, ugyanakkor az első szóra mentem és együtt voltunk amikor csak lehetett, hisz mi mindenki szemében egyek voltunk. Csak, mi mégsem jöttünk össze. És mégis, jó volt vele lenni!
A felnőtté válásunk első lépéseit együtt tettük meg!
A zenei és egyéb kulturális ízlésünk is együtt fejlődött ki. A hegyre mászás képességét is neki köszönhetem, hisz haza kellett kísérnem. A biztonsági alapokat is miatta "tanultam" meg. Gondolom, neki is van számtalan példája. Azt biztosan tudom, hogy a barna címkés barack pálinkát általam gyűlölte meg!
Hisz mi barátok vagyunk, ugye?!
És van egy fontos kérdés még.
Sajnálom e azt, hogy nem lettünk mindenestül egyek?
...Nem. Már nem.
Amivé lettem, azt neki is köszönhetem. A rengeteg egyedüllét és magányos hazautak mellé, oly sok gyönyörű történetünk is van. Egy egy zeneszám előhozza belőlem a mai napig is ezeket a szép emlékeket. Csak megköszönni tudom!
Köszönöm.
Persze a válasz az volt, hogy maradjunk barátok.
Mi más is lett volna. Talán egy kicsit reménykedtem, de... fiatal voltam. Hmm,,,
Ezen idő alatt kialakult egy igazán mély barátság köztünk. Mindenhova együtt mentünk mi ketten, meg az a másik három lány.
Igen... öten voltunk. Vadak és minden ellen lázadók.
Aztán a suli után szétszóródtunk. Egy ideig nem láttuk egymást.
Már nős voltam, mikor legközelebb találkoztunk. Ő terhes volt, én meg már apa.
Döbbenetes volt számomra!
Ott és akkor tudtam, hogy nem lesz már soha az enyém. Hisz anya lesz és valaki másé a szíve.
Mégis megmaradtunk barátoknak.
Így visszagondolva, csak birtoklás volt bennem asszem, hisz nős voltam és szülő, de nem gondoltam azt, hogy nem kaphatom meg. Hiszen Mi egyek vagyunk! Ő az enyém!
De nem. Nem lett az enyém.
Hisz mi barátok vagyunk.
Azóta eltelt vagy harmincöt év.
Néha találkoztunk, olykor elmentem valami buliba, ahol Ő volt, vagy csak összefutottunk egy kis időre valahol. Megittunk egy-két pohár valamit, aztán irány haza. Egyszer kétszer ott aludtam nála ezalatt az évek alatt. Aztán öt éve kiment külföldre. Muszájból.
Évente max kétszer találkoztunk pár órára.
Idén is... ősszel legutóbb.
De valami megváltozott benne!
Majd leírta nekem azt, mit harminc valahány éve elmondtam neki és visszakaptam mindent, mit valaha éreztem felé.
És ez nagyon felborított!!!
Lelkileg mindenképp.
Csak gondolj bele.
Egy olyan visszaigazolást kaptam, amit általában az emberek soha.
Őszinte gondolatokat, nyílt szavakat és egy idő utazást.
Vissza kellett idéznem azokat a pillanatokat, amit közösen éltünk át. Emlékeznem minden kimondott és kimondatlan szavakra, mondatokra. Vissza idézte azokat a pillanatokat, amikor hibáztunk és elmondta a "Mi lett volna, ha akkor..." kezdetű gondolatokat.
Egy többszörös alternatív valóságot tárt elém.
Nem, ne gondolj bele... nem fog menni.
Napokig "járt" az agyam.
De mi ugye barátok vagyunk!?
És ezért nehéz.
Hisz nem akarom őt használni, főleg nem kihasználni! Valamint nem akarok B.(ecses)anyával sem kitolni! Nem tehetem... voltam már elégszer tisztességtelen.
Mindig én vesztettem.
Az alternatíva meg alternatíva marad.
Nem vagyok idő utazó, nem vátoztathatom meg a jelenemet. Ez van...
Még ha jól is esik érzelmileg és tök jó átgondolni a variációkat, én alapból egy racionális faszi vagyok és ezáltal nem nagyon hiszek az ígéreteknek. Óóó... már nem.
A tapasztalat, az évek meg a rutin... ja. meg az a sok veszteség.
Ugyanakkor nem múlt a szeretet, mi bennem van és nem vagyok hajlandó ezt elengedni, feladni, vagy bármi módon megszüntetni, mert a szerelem előkerült mint fogalom!
De mi ugye barátok vagyunk?!
Igen! Harmincnégy éve.
Megannyi emlékekkel és olyan történetekkel, amit egy könyvben is viszont olvasnának a barátaink (is). Tán a gyerekeink is, de ebben már nem vagyok egészen biztos.
Tudod, az embernek kell a pozitív visszaigazolás.
Ahogy a gyereknek is, ezért dicséri az anyja, apja. Hisz ettől lesz fejlett lelke a kölyöknek. Ennek hiányában egy antiszociális kretén lesz, ki nem képes pozitív érzelmekre.
Talán nem túlzok, ha azt mondom Ő volt az első személy, aki nagyon fájt a lelkemnek, ugyanakkor az első szóra mentem és együtt voltunk amikor csak lehetett, hisz mi mindenki szemében egyek voltunk. Csak, mi mégsem jöttünk össze. És mégis, jó volt vele lenni!
A felnőtté válásunk első lépéseit együtt tettük meg!
A zenei és egyéb kulturális ízlésünk is együtt fejlődött ki. A hegyre mászás képességét is neki köszönhetem, hisz haza kellett kísérnem. A biztonsági alapokat is miatta "tanultam" meg. Gondolom, neki is van számtalan példája. Azt biztosan tudom, hogy a barna címkés barack pálinkát általam gyűlölte meg!
Hisz mi barátok vagyunk, ugye?!
És van egy fontos kérdés még.
Sajnálom e azt, hogy nem lettünk mindenestül egyek?
...Nem. Már nem.
Amivé lettem, azt neki is köszönhetem. A rengeteg egyedüllét és magányos hazautak mellé, oly sok gyönyörű történetünk is van. Egy egy zeneszám előhozza belőlem a mai napig is ezeket a szép emlékeket. Csak megköszönni tudom!
Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése