Emberek...

   Bolondok... mind.
Ma különösen idióta mindenki! 
Reggel elindultam melózni, de otthon hagytam a telefonomat, így visszamentem a lakásba, ahol a kutyám elvégezte a dolgát és vigyorogva nézett rám. Én morogva összetakarítottam utána, felmostam a kövezetet és újra elindultam a munkahelyemre. 
Az úton figyeltem az embereket körülöttem... megannyi "arc", megannyi szánalmas , alul értékelt figura és megannyi különlegesség. Ki ilyen, ki olyan.
Van egy pár jól sikerült és van egy pár totál blőd "arc".
Aztán a melóhelyemen vettem észre, hogy melós nadrágot elfelejtettem elhozni! Én hülye...
Gondolkoztam egy ideig, hogy most menjek haza érte, vagy dolgozzak alsógatyában, vagy szóljak a gyereknek, hogy hozza el nekem.. de a gyerek közölte, hogy legalább egy óra, mire elkészül és elindul, gatyában dolgozni elég vicces lenne, hisz kint állnék az ablakban és közröhej tárgya lennék, így maradt a haza megyek és majd holnap kezdem el állapot!!! 
Persze hazafelé, megint csak az embereket figyeltem.
   Egy csinos kis csaj, hatalmasak lépkedett a magassarkú cipőjében, ami baromira hülyén festett, mert fogalma sem volt, hogy kell nyolc centis topánkában sétálni. Adottságaimnál fogva, szóltam neki, hogy egy picit kisebbeket lépkedjen, mert még a rózsaszín haja sem segít azon, hogy idiótának nézzék! A negyedik lépésnél már nem hatvan-hetven centiseket lépett, csak negyveneket... rögtön jobban festett! Mosolyogva intettem neki, hogy; Na ez az! 
A villamoson ülve láttam egy kisebbségi fiatalembert, aki egy idős asszonnyal beszélgetett, de egy idő után felpattant a helyéről, kinyitotta az előttem lévő ablakot és hangosan elkezdett valakinek kiabálni, hogy; Anyaaaaa... itt vagyok!!! Megyek apához és nem, nem szállok le most a villamosról, de jóóóóóó... veszek majd wc papírt!!!! Aztán visszaült a helyéra. Én meg hatalmas szemekkel néztem, hogy ez most helyi hülye, vagy nem!!! De az. Helyi hülye! Egy idióta!
Árpád hídnál a közteresek és a kallerek valakivel birkóztak és úgy láttam nyerőben voltak. Egy verekedésért nem szállok le a villamosról... főleg, hogy nem is ismerem a faszit. 
Elém ült egy idióta, akinek taknyos volt az orra és egyfolytában szipogott. 
Levettem a napszemüvegem és nézni kezdtem az arcot, hogy mikor fogja kifújni az orrát, vagy egyáltalán fog e valamit tenni az ellen, hogy megfertőzzön valakit!
Az ipse nem állta a tekintetemet, felállt és átült egy másik helyre mögém... majd egy hatalmas prüszkölés és utána egy hangos anyázás egy nőtől, akit sikerült telibe kapnia a bunkójának! 
Én itt már fogtam a fejem, és könyörögtem az Istennek, hogy érjek haza mielőbb, mert ezt én már nem bírom!!! Megütök valakit!!!
   De hazaértem. Egyben. Baj nélkül.
Ma már nem mozdulok ki a lakásból...
Most már Béke van. 

Öregedés....

   Az előbb beszélgettem B.anyával. 
Volt egy kérdése felém... - Úgy érzed megöregedtél?
   Most erre mit mondjak?

Nem?

   Bírom a melót. Napi tíz órát is végig dolgozom, megállás nélkül. Nem ülök le, nem panaszkodok, csak teszem a dolgom. Terhelhető vagyok. Viszem a nehéz zsákokat, téglát, sittet, vagy akármit, amitől más már rég beszarna. Aztán, otthon is befejezem, mit más nem. Persze, csak ha kell. Ha zavarja a szemem.
A nők még megnéznek. Persze... "vadász" lévén, észre veszem azonnal. Néha játszom velük. Nyílt, kihívó pillantásukat állom... sőt, megszerzem őket, "levadászom" a bátrabbakat, akik túlzottan is erősnek hiszik magukat! Hol egy mosoly a jutalmam, hol pedig egy behúzott farkú, menekülő vad. 

Igen?

   A "vadakat" már elengedem... nem "lövöm" le őket. Minek...? Csak baj van otthon belőle. Különben is... a győzelmi érzés megvolt! Az érzelmek fontosabbak lettek számomra, mit a tapasztalás. Abból volt elég. Talán, még sok is. Fontosabb, hogy a szeretteimet lássam boldognak, mint magamat. Persze, ez generálja az én boldogságomat is! 
Nyugodtabb lettem. Sokkal nyugodtabb! Nem ugrom az első bántó szóra, inkább megmosolygom a szánalmasát. 
A harcot, harc nélkül nyerem meg. 
Köszönhető a tapasztalásoknak, látom az út végét. 
Keveset hibázok. Gondolkodok. Ezáltal tépelődök is.
És még sorolhatnám...
Szóval, akkor most öregszem??? (sóhaj...)

Vasárnapok...

   Most keltem.
Aludtam egy nagyot délután. Pedig nem szoktam, mert általában megfájdul a fejem tőle, de most semmi ilyesmi. Pihentem... jól esett.
Igaz nem csináltam meg a sült halat, és míg aludtam elkészítették a húslevest, de lehet, hogy mindjárt nekiállok a halnak. Nem tudom.
   B.anya a Krumplirózsák című filmet nézi a Paramont chanelen Al Pachino és Michele Pfeiffer szereplésével, a kedvenc szerelmes filmje. Most érzelgős hangulatba került... ezért el is jöttem írni, mert ha hozzám bújik, az most nem nekem szól!   :P
Inkább iszom egy sört, ami megint csak nyugtató eszköz, igaz nem vagyok ideges... de most jól esik. 
Nyugodnom kell!
Idegesít minden és mindenki. Vitaminok, pozitív visszajelzések, napfény, és sok mosoly kellene, hogy lenyugodjak. No meg... hogy itthon, mindenki elvégezze a feladatát! 
Ja!  Egy kis plusz pénz sem esne rosszul!!!  

Három hét alatt...

   Hogy mi történt...?
Csak címszavakban; Halál, születés, munka, alig pénz, kemény munka, rabszolga érzés, APEH (qrva anyátok !!!), veszekedés, kibékülés, gyerek nevelés (sóhaj...), barátok.
És még sorolhatnám... de inkább, most az érzelmekről írnék.
   Mindig elgondolkodik az ember a maga életéről, ha meghal egy ismerőse (barátja...) aki korunkbeli. Hogy eddigi életemnek volt e értelme? Elértem valamit, vagy csak tengődök, vagy egy partra vetett hal vagyok??? 
E gondolkodásban - ha normálisnak mondhatjuk magunkat... - nagyban befolyásol, hogy pozitív, vagy negatív beállítottságú vagyok?! Hogy épp, milyen emocionális hangulatban vagyok. Persze... megint csak befolyásolnak a történések. Hmm... 
Aztán látod a közösségi portálon, hogy egy másik ismerősödnek gyereke született (második...), és azon gondolkodsz, hogy meddig fognak együtt élni??? Már az első gyereknél is felmerült ez a kérdés... már akkor csodálkoztál, hogy ezek normálisak??? Persze csakis a tapasztalat beszél belőled! Nem kívánok nekik rosszat, csak figyelemmel kísérem a lányt... mikor bassza el?! 
   Közben látod magad körül, hogy mindenki önző és ha kell összevesznek veled minden apróságon. Ugyanakkor foggal körömmel harcol a pozitív visszajelzésekért! Lefelé tapos, felfelé nyal... Kevés a gerinces körülötted!
Nagyon fontos, hogy mennyi értékes ember, barát van melletted!
Ők a "tartó pillérek", a támaszok!!!
   Fáradt vagyok... így is, úgy is.
Testemet kínzom, napi tíz órán át! Érzem is esténként, reggelente...
Lelkemet a látottak kínozzák. És ez ezerszer fájdalmasabb, mint a kemény munka!
Hogy a fiatalabbaknak elmagyarázd, mi helyes és mi nem. Megértetni magad, nyugodtnak tűnni, magabiztosnak, hogy a másik ne basztatásnak vegye a mondanivalódat. Nehéz dolog... nagyon nehéz.
   Természetesen vannak pillanatok, amiért élni érdemes.
Történnek olyan dolgok - még ha csak apró gesztusok is... - , amiket nem felejtesz el! Amitől a hited megmarad annak ami. És bizony... ezekért az élményekért harcolunk, nap mint nap!
Ezek miatt a pillanatokért nem leszel rabló, gyilkos, vagy épp gazdasági bűnöző. Csak teszed a dolgodat...
Lehet, nem leszel gazdag. Nem leszel "sikeres"... de nyugodtan teszed le a fejed a párnádra és esetleg mosolyogva alszol!
Mindezek után sem vagyok közömbös embertársaim iránt. Ahol tudok segítek. S lehet, nem kapok segítséget senkitől sem a magam bajaival szemben, de nem is kérek, mert megoldom, ha kell. Nem vagyok csökönyös... csak fáradt. Fel kellene töltődnöm, elfelejteni a gondokat. 
   Boldognak lenni...
Mi a boldogság?
Illúziók tömkelege? Képzelt álmok? Elérhetetlen tárgyak? Mi...???
Ha válaszolnom kéne, azt mondanám; lelki béke. Talán...
Mondtam már, hogy fáradt vagyok?
Meditálnom kéne. Pihenni. De nem most... most még sok a dolog.