Jó fél éve nem írtam semmit.
Volt okom bőven. Ha írtam volna, csak a harag és a keserűség szólt volna belőlem.
Jobb ez így...
Nem tudom, kiírjam magamból, vagy hagyjam a fenébe az egészet?
Talán csak annyit, hogy;
A lányom mocskos módon elérte, hogy "felnőtt" életet éljen, úgy ahogy Ő akarja. El kellett hagynia a házat, többet nem jöhet ide. A ház tulaja (nevelt lányom...) nem akarja, hogy még egyszer átlépje a küszöböt.
Hogy elveszítettem-e őt?
Azt hiszem, sokáig nem fogom látni. Talán egyszer, majd... amikor ott fog állni a kapuban a gyerekével, hogy nincs hova mennie. Pedig mondtam neki... - Mindent elveszítesz így.
Mégis meglépte.
Ez a te életed kicsim... a te utad... a te sorsod.
Nekem fáj.
Neked is fog!
(sóhaj...)
A karácsony nyugodt volt, habár érezhető volt a feszültség a lányom nélkül/miatt.
Nem lettem depressziós, nem kezdtem el szlapálni. A feszültség mára már elmúlt.
Éljük a mindennapokat tovább, tesszük a dolgunk.
Habár néha elgondolkozom azon, hogy mi a fenének költöttünk el majd hét milkát a házra, ha a kisasszonynak ennyire mehetnéke volt!?
Olcsóbban is kijöhettünk volna, ha tudom előre. Pláne, hogy még nem is vagyunk kész teljesen!
Írhatnék az építkezésről.
Vagy az itt dolgozókról, haverokról, barátokról, a szomszédomról, aki egy jó csóka. De nem.
Nem fogok.
Ez mind elmúlt.
Ami most van az az, hogy a kocsi a szerelőnél van, felkészíti a hosszú útra. Megyek az unokatesómhoz dolgozni egy pár hétre. Pedig, olyan árat mondtam neki, hogy - reméltem... - tudtam, nem vállalja, de első szóra igent mondott! Így tehát muszáj ennyi pénzért útra kelni!
Ami jó az egészben, hogy végre megbeszélhetjük a múlt félreértéseit, a dolgokat, amitől apáink karmáját visszük tovább értelmetlenül.
Jó lesz letenni ezeket a terheket.
Jó lesz "szabadnak" lenni.
És nem csak nekem...
Most csak ennyi... Béke van.
Üdv.
