Hmm...

   Olvasom az egyik blogtestvér bejegyzéseit és közben észreveszem a kedvencei között a nőm blogját.   :)
Tavaly július óta nincs bejegyzése... 
Visszaolvastam a legutolsó írását, a kommenteket és azon gondolkodtam, hogy oda kéne írni, hogy; - Már megint nekem volt igazam. (mint mindig... de ezen úgyis vitatkozna!)
   A gyerekről szólt a bejegyzése, meg az Ő anyaságáról. 
Ott és akkor "ült" az írás, de a gyerek véleménye tükrözte az akkori gondolkodást! 
Szabadság, országjárás, bulik, meg a jövője mind biztosnak tűnt számára. Aztán itt van a kőkemény valóság és az általam levetített majdani jövője, erre tessék!
Szóval azon gondolkodtam, hogy oda kellene írnom, hogy; - Ugye, ugye... de nem tettem, mert nem lenne tisztességes tőlem, viszont le  kellett írnom, hogy minden megváltozott!
Amit az elején megmondtam, amit levetítettem a gyereknek, elmondtam az anyjának, az mind megvalósult! Nem akarták elfogadni, mert hát ki is vagyok valójában... meg mit szólok bele egy "működő" életstílusba életvitelbe! 
Kettőnk évei ennek a kimondott jövőnek, megkeserítette olykor az esténket, és sokszor kaptam egy sértődött nőt az ágyunkba, hátat fordítva nekem. Sokszor éreztem magam szarul, hiszen haragudtak rám!
Az évek alatt rengeteg veszekedésen mentünk keresztül. Gyerekkel is... anyjával is.
Nem mondhatom, hogy az anyja nem akart jót! Ez nem lenne igaz. Viszont a egy (nálam...) szűkebb látásmód, normális ellen reakciót váltott ki belőle, és ezt olykor nehéz volt bölcsen kezelni. Ez viszont az Én hibám! Ezért aztán taktikai változtatást kellett eszközölni... mély levegő és megmagyarázás!
   Indulatok, személyeskedések nélkül, a szeretet biztosítása mellett, őszinte beszélgetés.
Aztán egy régi közhely; Az idő majd mindent megold! És lőn...
A gyereknek meg kellett kapnia az élettől az első mélyütéseket, végig kellett sírnia jó pár éjszakát, és tapasztalnia kellett, hogy milyen elveszettnek lenni!!!
   Eltelt egy év.
Hogy mi változott?
A gyerek rájött, hogy kommunikáció nélkül senki sem érti meg és azok a bizonyos sült csirkék nem repkednek körülötte. A fősuli egy évet csúszik, addig is marad a munka és mellette a tanulás. Az anyja is jobban teljesít, ők is többet beszélgetnek. Nyugodtabb lett az itthoni légkör! És amit lehet, megoldok. Persze, nem kötelezően... csak amit úgy vélek, hogy más nem tudja!  
Mindenki többet teljesít, és kevesebbet vár el. Elkezdett működni... a "család"!!!
   Béke van erre felé...   :)

A fiaim...

   Tegnap délelőtt találkoztam az exemmel a "Kökin", hogy a nagy fiammal squasholhassak egyet és, hogy beszélgethessünk egy kicsit, úgy férfi módra.
Haza jött Németországból, mert szombaton meccse van (pankrátor a lelkem...) és most tudtak a "menyemmel" egy kis időt szakítani rám, amúgy meg szétszakad a nagy megfelelésben a barátok felé. 
Beakartak fizetni egy kis vellnessre is, de nem érdekelt a pezsgő fürdő és a szauna, a régi török építésű Rudas fürdőn nem tudnak túl tenni! Így hát néztem az exemet és a gyerekkori barátnőjét, ahogy izzadva játszották a fallabdát. Jókat vigyorogtam rajtuk... :)  
Közben ittam egy cappucchinot, elolvastam egy előző napi Blikket és figyeltem a "gyurma" teremben a kigyúrt macsókat és a majd negyvenes nőket, ahogy az agyon tetovált testüket mutogatják az összes facér férfinak az edzőteremben, hátha elkelnek még utoljára! Szánalmasok... pff... Az egyik "kedves", a várakozóban felejtette a tíz év körüli gyerekét egy számítógép előtt, ahol a gyerek az asztalra borulva aludt!!! A hölgyikének szólt az egyik alkalmazott, aki ezek után kijött, vett egy sportszeletet, adott két puszit a kölyöknek, és rám nézett kíváncsian - mert még nem látott ott, friss hús... gondolta... -, de olyan rosszallóan néztem rá, hogy egyből nem voltam szimpatikus neki! Vissza ment még egy negyed órára gyúrni... egyébként a megcsinált csöcsein kívül, nem látszik, hogy tett is volna valamit a testéért. 
  A csajok után, mi jöttünk a fiammal, akivel egyáltalán nem versenyeztünk, hanem kényelmesen labdázva beszélgettünk. Persze szarrá izzadtunk, de végig a feldobott témákra figyeltünk. 
Megbeszéltük a csajainkat, a családot, az öccsét és a húgait. a munkáját és a kinti életét. Egy órába megpróbáltuk belesűríteni mindazt, amit nem tudunk a mindennapokban letisztázni, hisz messze élünk egymástól. 
Annyira jól sikerült a traccs, hogy sokszor ölelt meg és szorított magához, ami igazán hülyén nézhetett ki egy kívülállónak, hiszen a kölyök egykilencvenvalmennyi, százharminc kiló, én meg tíz centivel és kilóval kisebb vagyok, ami nem számottevő. 
A sportóra után, palacsinta sütés következett.
Miközben sütöttem a tésztát, töltöttem és csapkodtam a tolvaj kezekre, az okos tévén - összeköttetésben van a Youtube.bal... - zenéket hallgattunk és énekeltünk.  :)
  Aztán a gyerekeknek menni kellett a barátokhoz és a fiam elvitt egy jó darabig kocsival. 
Hazafelé azon gondolkoztam, mikor lesz legközelebb egy ilyen napunk, amikor a srácokkal együtt lehetek, kötetlenül, jókedvűen. 
Jó volt na...   :)
Béke van.

Esküvőre készülve...

   Esküvőre készülvén, a csajok kitalálták, hogy minden pasi - ismerős és haver... -, írjon pár sort a menyasszonyról, amit egy könyvbe foglalnak és ajándékba adják a lánybúcsún. 
   Én sokat gondolkoztam rajta, míg végül arra a megállapodásra jutottam, hogy nem szólok hozzá.
Nem akarom, hogy bárki is lássa, tudja, mit gondolok róla, mit hagytam ki, vagy épp mit szalasztottam el anno! Persze nincs titkom... de a többiek így is félreértették minden tettünket!
   Mikor átadta az esküvői meghívókat, arra kért írjak neki.

Nos...

Drága Ancsám.

   Úgy gondolom, a Barátokért tenni kell!
Szerencsére Te is hasonlóan vélekedsz. Sok éve vagyunk jóban, és tudom, hogy te is szeretsz. Egy világítótorony voltál az életemben! 
Útmutató, kísérő, vigyázó figyelmed volt felém. Nem a mesterem voltál, hanem az útitársam egy olyan úton, ahol mindketten szenvedtünk, kínlódtunk. Ki ezért, ki azért. 
És látod... van kiút! 
Mindig van jobb. Csak hát veszíteni kell, hogy megtaláljuk az értékeinket! És most már, csak a szépségeire emlékszünk, ennek az elcseszett időnek!
   Rájöttünk ki a barát és ki az érdekember. Közös vacsoráinkon, beszélgetéseinken azon rövid óráinkban amikor itthon voltál, külön figyelmet fordítottál rám!
Emlékszem, amikor bejelentetted a Fiú nevét. Tudtam, hogy csak Ő lehet, hisz ismerem az ízlésed és nem nagyon volt más, akivel szóba álltál volna.
Szerintem, jó választás...
   Most, hogy összekötitek az életeteket, elfognak maradni az évente kétszeri kajálásaink. Hiányozni fognak a mesélések és azok a támogatások, amivel tartottuk egymásban a lelket. De a szeretet marad.
Tudom, hogy marad!
   És lehet, hogy nem kétszer látjuk majd egymást - hisz nem ezerkétszáz kilométer választ már el... - ezentúl, hanem többször, és lehet, nem kell már a másik lelkét ápolni, mert a helyzeteink normalizálódtak. (Úristen de nyálas vagyok...)
Szóval...
Ne várj nagy szavakat tőlem, nem kell... és a lényeget úgyis tudod.
Várom, hogy mi lesz veled /veletek, figyelni fogom, mikor leszel terhes és milyen zenész lesz a kölyökből. Ha néha találkozunk és van egy kis időnk, biztos leülünk kávézni és megbeszéljük a dolgainkat, mosolyogva nézzük egymás szemét és vigyorogva fogom nézni a képeket, amit elém raksz. 
   A lényeg... az a bizonyos kapocs, ami még remélem hosszú ideig egyazon az úton talál bennünket. 
Szeretlek. 

u.i.
   Ja! 
És ha Helvéciában jársz olykor, ne felejtsd el a kötelező csokimat!!!   :) (tudod... boldogság hormon, meg ilyesmi.)

Lélekgyógyászat... Annának.

   (Szombat, délután négy, Bambi(kert helysége), énekes nő, sör, cigi.)
   Lassan tíz éve vagyunk jóban. Most segítséget kért, beszélgessünk. 
Szerdán hívott, akkor beszéltünk először és saját bevallása szerint, azóta nem vett be gyógyszert! Már a telefonbeszélgetésünk is jót tett neki. Megnyugodott. Habár most izgult egy kicsit... én megmosolyogtam őt ezért. 
   Néha elgondolkodom azon, hogy az emberek, akik a szüleivel élnek, párkapcsolattal rendelkeznek, baráti köreik vannak, miért nem kapnak Pozitív visszajelzést ezektől? 
Miért van az, hogy mi emberek, nem dicsérjük, támogatjuk a másikat? 
Már az is nagy szó, ha azt mondjuk a másiknak; - Igazad van. 
Neki most párkapcsolati problémái vannak, ami azért is kellemetlen, mert egy helyen dolgoznak, és nap mint nap látják egymást. Tehát elkövették az első hibát, éspedig a "Házi nyúlra nem lövünk" szabálynak nem tettek eleget! A többi, csak hab a tortán...
   Beszélgetésünk könnyed volt... nem kellett erőlködnie, hogy mondja el a dolgokat, hisz általában én fejeztem be a mondatait bólogatva. Meséltem neki konkrét példákat is, hogy betudja azonosítani a dolgait, hogy lássa, mi fog következni a döntései után! Megnyugodott... kicsit be is csípett, így elmentünk a török éttermébe enni egy kicsit.  Majd elkísértem a villamoshoz, hogy elmenjen a zenésztársakhoz. 
Nos... Anna - nem így hívják, csak nagyon szereti ezt a keresztnevet... - mosolyogva ment el, remélem feltöltődve energiákkal, és annyi önbizalommal, hogy megtegye azokat a dolgokat, amiket meg kell tennie! Hogy az élete végre megváltozzon annyira, hogy elfelejthesse a "gyógyszereit", amit okos emberek írtak fel neki megoldásra!!! 
   Tudom, hogy változni fog! Én bízom benne... :)

Már megint a lányom...

   Reggel arra keltem, hogy egy visszahívós üzenetet csippant a telefonom.
Megnéztem ki az a bátor, aki hét előtt nem bír magával!? 
A lányaim anyja akart de nagyon(!!!) beszélgetni, mert rögtön jött az újabb csippantás. 
Rágyújtottam a gép előtt, mert tudtam, nem lesz egyszerű vele beszélgetni!
A "na mondjad, mi a baj" kérdésre, jött a válasz vagy tíz percig, amire az jutott az eszembe, hogy ... basszus, ezt is én fizetem! De ő csak mondta, és mondta. 
Valahol igazat kell, hogy adjak neki. Most a lányom volt a hunyó. De az, hogy nekem kell megoldanom az ő problémájukat, persze nem tetszik. 
   Természetesen kilenc előtt - miután felkelt a kis hölgy... - felhívtam a lányomat is. Megbeszéltük a megbeszélni valót és könyörögtem neki, hogy bírja már ki azt a kis időt, míg feljönnek Petre, hogy aztán mindent át tárgyalva, megoldást találjunk a problémákra!
Itthon, azt beszéltük az asszonnyal, hogy megoldás lenne, ha mostanában jönne fel, vagy nem? De nem akarok ítélőszék lenni, és nem szeretném, hogy minden csip-csup ügyben nekem kelljen megoldást találni, valamint milyen dolog az, hogy a nővére meg nem jöhetne fel?! Nem igazságos...
De azt hiszem, találtunk megoldást és most már én is lenyugodtam. 
Persze drága exem panaszkodott, hogy nem is tudja, hogy fogja beíratni a lányomat a suliba, merthogy nincs rá pénz. Úgy látom elfelejtette, hogy már küldtem ez miatt pénzt nekik, de lehet, rosszul garázdálkodott belőle! Elengedtem a fülem mellett... nem reagáltam rá. Mint már mondtam - annyi éven át... - a világ összes pénze nem lenne neki elég!!!
   Itthon meg az az újság, hogy a gyerek nem érte el a megfelelő pontszámot az egyetemi felvételire, így mehet az ÉLETbe, dolgozni. Persze, ehhez előbb haza kell, hogy jöjjön, mert nem aludt itthon a szóbelije után, hanem elment meccset nézni a haverokkal. 
Nem is értem... szerintem nem fogja fel a helyzet komolyságát!
Azt hiszi majd, viccelek. Pedig nem!  Nincs nyári szünet, nincs szabadság!!! Nincs lébec.
Aztán majd Béke sem lesz....   :P

Józsi bácsi...

   Készülök dolgozni.
   A tegnapi Péntek 13 nem is indulhatott volna rosszabbul, lekéstem tizenöt perccel a negyed nyolcas találkozót és nem vártak meg a kollégák. Illetve nem várt meg Józsi bácsi.
Hozzáteszem, nem baj... így végre kimehettem Békásra a piacra, szétnézni a húspultok között, jószág kaja (kutya-macska...) ügyében. 
Ami bosszant - de nem kicsit... -, hogy öreg fejében szörnyű modor, viselkedéskultúra, és ostobaság van. Ő lett nálam az utóbbi években az etalon, és ha az Én értelmező szótáramat vesszük, a - Bunkó szócskánál csak annyi állna; - Józsi bácsi! 
Tíz évvel idősebb nálam. Kőműves. És most már nem tudom Tisztelni!
Eddig még csak-csak... már a koránál fogva is. Még a munkáját is elismertem. Illetve amennyit láttam belőle, hisz egy kőműves nem csak kéményeket rak és vakolatokat javít. Mára ez is átértékelődött bennem... és egy vele egyidős - jóval tanultabb, de alkeszebb - kolléga szavaival élve, ez egy sártapasztó cigány! 
Szóval (már...) nem meggyőző szakember.
Sokan kérdezték, hogy tudok evvel együtt dolgozni????? Hogy bírom ki, hogy ne basszak le neki egyet????? 
Sajnos... helyzeténél fogva, nekünk el kell(!!!) viselnünk, sőt megbízott főnökünknek kell(!!!), hogy tekintsük! (Ezt a részt nem magyarázom meg, csak fogadd el te is...)
   És most készülök dolgozni...
   A tegnapi tízezerszeres-milliószoros igen ritka napnak - ha hiszel az ezotériában... -, különleges rezgése van! Minden felerősödik, ha sokat gondolsz rá! Minden ima, kérés felerősödve jut el a címzettekhez!
Nos... ha ez így van, én akkor egy kicsit félek. 
Mert a tegnapi napom nem szólt másról, mint józsi bácsiról (kisbetűvel baszod, ez a minimum...), az ő ténykedéseiről és gondolataimban ezerszer lejátszottam a nem sokára bekövetkező beszélgetésünk minden egyes szavát!
NAGYON felkészültem rá!!!!!! (igen mérges elborult fejű feldúlt smile...)
   Hogy feldúlt vagyok? Igen.
   Mert ez a szarházi, majd kétszer annyit keres, mint mi! És nem termeli ki az értékét, az egyszer hót ziher!!!  
Az egészben az a legszarabb, hogy MI, a társaságunk többi tagja termeli ki az ő fizetését!!!!!!!  
   És én ma felkészültem...
Felkészültem, hogy elmondok mindent a végtelen ostoba fejének, hátha megérti, hogy mit jelent a kolléga és a munkatárs szó! Hátha megérti, hogy azért vagyunk, hogy szebben, jobban, és hamarabb legyünk készen, és megérje NEKÜNK is dolgozni!!! Mert mindannyian Szakmunkások vagyunk, nem csak ő. Mindannyian dolgoztunk már egyedül és önállóan, nem kell, hogy kioktasson a szerinte helyes cselekedetekről, hogyanokról, mert igazából egy szar szaki vagy!
(Rágyújt egy újabb cigire... nézi az üres kávésbögrét és sóhajtozva bólogat...ez van, ez lesz!)
   Nincs Tisztelet. Nincs Kegyelem.
Ma van az Igazság napja!!!
Nincs Béke...

Hosszú hétvége...

   Jó volt ez a három nap egyhuzamban. 

Kipihentnek érzem magam... habár megint annyi minden történt. 

Szombaton elmentem az exemhez, mert egy listát írt össze, mit kell segítenem. De talán a legfontosabb a kisfiam (17 éves) vizsgálata volt, mert ez a feladat egy kimondottan ........... őőőőőőőőő............... férfiúi munka volt. Olyan apa-fia dolog! 

Meg kellett vizsgálnom, hogy mi van a lábai közt, ami annyira masszívan dudorodik, mert a rövidnadrágokat amit kapott az anyjától, mind - hogy is mondta az exem....??? - Hülyén állnak rajta! (kérdő tekintet...) 

   A felírt listát, egyesével kipipáltuk.

Voltam a tetőn, cserepet vizsgáni, helyre rakni. (Nem sikerült.... nem egy mázsahúszas embernek való feladat) 

Telefonos segítséget kértem valakitől, aki megoldásokat talál kényes helyzetekben. 

Volt még valami, de már arra nem emlékszem...

És kezelést kell, hogy kapjak, mert visszaigazolást kellett adnom az exemnek, az ő Prana Nadi-s tanfolyamának elvégzése után, hogy jól csinálja-e?!

Illetve, fiam vizsgálata.

A kezelés (ex nejem varázsolásnak hívja... :)   ), jó volt. Ellazultam, kipihentem magam ezalatt a percekben, majd megbeszéltük az én észleléseimet evvel kapcsolatban. A fiamat megmasztam egy kicsit, kiegyenesítettem a hátát egy kicsit, kértem tőle egy pár dolgot a járásával kapcsolatban. Aztán összeszedtem magam és bementem a fiam szobájába és kértem, hogy vesse le a gatyáját, mert az anyját meg kell hogy nyugtassam!!!

Alig egy perc múlva, vigyorogva jöttünk ki a szobából, és közöltük anyával, hogy szokjon hozzá, hogy a rövid nadrágok hülyén fognak állni a fiamon!!! 

(Idézet; ... És tényleg akkora???!!!   (bólogatok...)  Te jó ég!!! )

Az ebéd, amit náluk ettem, szar volt.

Anyuka (anyós... ex) még mindig nem tud főzni!  (Pedig elmúlt hetven...)

A zsenge zöldborsó leves víz ízű volt, a répa kemény volt benne. A currys csirke, vagy pulykamell, vagy valami olyasmi, nokedlivel minősíthetetlen volt. Még szerencse, hogy kajáltam, mielőtt elindultam volna!

Ja! A felhozott vörösbort, szerencsére berakattam a mélyhűtőbe, hogy ne legyen húgy meleg!!! Ráadásul édes vörösbor, ami egyáltalán nem passzolt a kajához! 

Amikor megláttam, megdicsértem az exem, hogy lefogyott, de most már értem, hogy miért!!!   :)

   Összevetve; Kellemes fél napot töltöttem velük, és a fiam is várja a húgait. hogy feljöjjenek Pestre. Ő is szeretné, hogy össze jöjjön a család! 

Még egy hónap... még egy hónap... már csak egy hónap!!!

Alig bírok magammal! 

A gyerek...

   Sajnálom...
Őszintén mondom, sajnálom őt. 
Életében először igazából szerelmes és - mivel nem értenek a válságkezeléshez... - tisztességesen elb...szták a kapcsolatukat.
Életében először fáj neki, hogy a fiú nem vállalja a feladatokat és egyáltalán nem akarja megoldani a helyzetet. Menekül. Pedig nagyon szeretik egymást.
Csak fiatalok és hülyék.
Itthon, napok óta megy a beszélgetés, a nevelő célú szavak, és a lehetőségekhez képes segítség.
Persze, hogy minden nap sír...
Én meg nem tudom azonnal megoldani a problémáját és őszintén megmondva, nem is igazán akarom. Tanulnia kell!
Ez az élet......... ez van.