Esti gondolatok.

   Eltelt három nap.
Mióta itt van, elvoltunk shoppingolni, ügyeket intézni, közértben vásárolni, és én csak figyeltem a dolgait, viselkedéseit. 
Csak annyit kértem, hogy néha ne "fentről" kezdjen el megszólalni, hanem normális hangnemben beszéljen velem, még ha vitatkozni is akar, akkor is. Beszélgetünk. És ez most nem csak engem takar, hanem a páromat is és a gyereket is. Jó látni, hogy hajlandó kommunikálni. Kértem, hogy mindig mondja el a gondolatait, még ha nem is tudja, hogy ez most helyes, vagy sem. 
   Most úgy látom... működni fog a dolog. Mert Ő is akarja. És ez jó...
Látom, hogy izgul egy kissé a suli miatt, de ez normális, én is izgulnék egy darabig az ismeretlenek miatt. Itthon teszi a dolgát, mosogat, pudingot főz, időben felkel, segít amiben kell. 
Most is csak figyelem, ahogy Trónok harcát nézik egymás hegyén hátán a takaró alatt, és közben nyomkodja a telefonján az üzeneteit a régi haveroknak. Mondjuk, ez egy kicsit zavar. Sokat van a kezében az a kurva telefon.  De idővel, majd megérti, hogy nem kell az a szar... csak telefonálásra.
(Sóhaj...) Nyugi van, csend. Pocakok tele, mindenki elégedett.
Én is. 
És ez jó.

Utóhang...

   A gyerek, meg a lányom elmentek vásárolni.
A gyerek meglepije a lányomnak, hogy három dolgot vehet és ő fizeti! Egy órája hívtam fel a gyereket, hol vannak és mikor jönnek, mert kész a kaja. De fogalmam sincs mikor jönnek meg, mert ezek nem tudnak megegyezni. Kinek mi áll jól, és én mit szeretnék és a mit vehetsz fel, nem megy... úgy látom nem tudnak dűlőre jutni! :)
   Itthon B.anyával beszélgettünk a gyerekem anyjáról. Tegnap megismerhette személyesen, beszélgethetett vele egy pár mondatot. Elég is volt neki egy életre!
Azt beszéltük, hogy ha ÉN annyira szar ember vagyok (voltam), akkor, hogy bízhatja rám a gyerekét???!!!
A konyhában, ahol leültünk beszélgetni és kávézni, egy idő után az exem nekem esett, hogy én mit tettem, hogy viselkedtem vele, mennyire nem voltam alkalmas semmire, stb, stb... aztán a kocsiban, hazafelé azt mondta a lányom, hogy; - Apa... büszke vagyok rád!
A miértre, csak annyit mondott; - Mert azt vártam, hogy nekiállsz megvédeni magad és leállsz vitatkozni anyával!
A gyerek is ezt várta, hitte... és én a volánnál csak néztem magam elé, vezettem és nem szóltam semmit. Hogy mennyire fájt az egész, azt nem tudhatták... még most sem tudok napirendre térni a dolog felett.
Gonosz az az ember... 
A lényeg... hogy a lányom jól aludt az éjjel, és most csak ez számít!
A többi meg úgyis jön magától...  :)
Béke van. 

Izgalom...

   Holnap kora reggel indulunk a lányomért.
Hmm...
Azért ilyen korán, mert az ex feleségem ebédre hivatalos. Nem érdekes, hogy lenne mit megbeszélni. Nem érdekes, hogy egy gyerek élete fog gyökeresen megváltozni és illene valamit mondani is, vagy legalább valami elfogadható magyarázatot adni a miértekre. Nem... nem... csak gyorsan végezzünk az egésszel, mintha nem is lenne ez fontos dolog! Lemegyünk, bepakolunk, talán ihatunk egy kávét, aztán mehetünk a p....ba! 
Valahogy számomra ez már természetes! Már meg sem lepődök. Tudom (!!!), hogy mi/mik a következő lépés/ek.  
Csak azon csodálkozok olykor, hogy mi az istent szerettem abban a nőben? Merthogy szerettem, az nem kétséges. De, hogy ennyire mellé nyúltam volna az emberismeretemmel, ezt nem értem. (fejet vakar...)
Na mindegy...
A lényeg, hogy Csenge lányom eljön onnan és egy olyan családban fog felnőni, ahol odafigyelnek rá és egyenlő félként tekintenek majd rá.
Biztos fogok róla írni, hogy majd visszaolvasva, észrevehessük a változásokat, és talán majd ő is olvasva a maga dolgait, meglássa a különbségeket!
   No nem baj.
Megoldjuk ezt is. Várom már a találkozást.

Ünnepek.

   A "fő"terünkön felállítottak egy hat méteres fenyőfát, feldíszítették, széppé tették, majd tegnapelőtt az esti viharban elborult.
A tűzoltóság tegnap leszerelt majdnem mindent róla, szépen elfektették, leszedték a talpvasat, majd sorsára hagyták. Engem meg elfogott a keserűség, körbesétáltam vagy ötször és háborogtam egy sort, hogy a szenteste majd a gyerekek mit fognak csodálni?! De komolyan... annyira sajnáltam azt a szegény fát. 
Ma reggelre eltűnt. Mintha nem is lett volna ott semmi. (legyint...)
Megvettem még ami kellett az ünnepi kajához, vettem még egy rakás dohányt, hogy még véletlenül se fogyjon el nekem, aztán felkészültünk nagy-I. fogadására.
   Beszélgettünk, ettünk, ittunk - egy kicsit szentimentálisra ittuk magunkat a gyerekkel... -, majd leültünk a tévé elé és megnéztünk egy filmet. Mikor kiraktuk otthon a mamát, csak annyit mondott; - Ez egy nagyszerű nap volt gyerekek, köszönöm!  :)  Szerintem is....
   Beszéltem a srácaimmal telefonon. A fiaimmal majd holnapután találkozom, mikor a húgukat hozom fel Pestre. A nagyobbik lányom közölte, hogy nem lesz otthon, mikor jövök a húgáért. Persze az ajándékát ott hagyom... köszöni szépen. Hogy ezt tudtam előre, az természetes. Hogy ez mennyire fáj, azt nem tudom elmondani! Pedig előre közöltem Csenge lányommal, hogy ez lesz... és tessék. De majd az idő.... ja.... az majd mindent megold... ja. De addig is szar. Ha tudná, hogy mennyire szeretem...
   Tegnap csináltam egy Nutellás likőrt. Megittunk vagy három decit belőle. Meg egy üveg tokaji hárslevelűt. Épp elég volt, hogy elpilledjünk. Azóta csak filmeket nézünk és röhögünk rajtuk. Egyik animációt a másik után... mint a gyerekek. :)
Hogy mit gondolok az ünnepről?
Vettünk magunknak három új okos telefont. Csenge lányom megkapja a gyerek "régi" telóját, egyébként nem vettünk semmit sem az ünnepekre magunknak. Réka lányom kap egy bélelt edző cipőt. Ilyen Convers szerűséget... csak BK modell. A fiaim kapnak valami apróságot majd, de semmi horribilis dolgot. Egyszerűen csak azt várjuk, hogy költözhessünk és végre egy kicsiként máshogy éljünk! Kevesebb gonddal... több egymásra figyeléssel. Meglássátok, jó lesz!!! 
Addig is mindenkinek Békés, és Boldog Kara-Csun ünnepeket kívánok Szeretettel! 
Béke. 

Ünnepek előtti gondolatok.

   A bank elutasította az ajánlatunkat.
Biztos kell valakinek az az ingatlan... így inkább elárverezik.  No nem baj, keresünk másikat.
Nem aggódok.
   A hangulatom, ingadozó. Hol önbizalommal telve vagyok, hol meg szeretethiányom van (mint most is...).  Ez a dal megy az írás alatt... 

Szerintem, ez most tökéletesen jellemzi a kedélyállapotomat. 
Próbálnám itthon elmagyarázni, hogy mit érzek, és miért vagyok olyan, amilyen, de aztán csak legyintek magamban, hisz nincs értelme megmagyarázni, segítséget kérni, mert itthon is mindenkinek megvan a maga "leges legnagyobb" problémája, bármennyire is nem az!
Más a gondolkodásmódunk. Máshogy tesszük magunkat oda egy problémához. És lehet... más a szeretet "mennyiségünk". Hmm... ez a nap is elmúlik hamarosan... csak le kell feküdni, aludni. Aztán holnap egy másik napot kezdünk, remélem pozitívabban. 
Tesszük a dolgunkat.
   A fiamnak 14.-én volt a születésnapja.
Betöltötte a huszonhatot. Túltette magát a párkapcsolati csalódásán (szerintem, hosszú ideig nem fogja...), talált egy fiatal lányt, akit megismerhettem (lecsekkoltam... rendben van) és nem ijedt meg tőlem! Ez már pozitív!!!
17.-én meg a legkisebb lányom töltötte a tizenötöt. 
Hat nap múlva lemegyek érte és elhozom magunkhoz. Remélem nem fogok csalódni benne. Remélem... Ő sem. A nővére nem beszél velem egy hete, hiába kérdeztem miért, nincs válasz. Tegnap megkérdeztem az anyját, aki elkezdett hárítani, majd nekiállt letámadni. És én lehalkítottam magam, aztán magamba zuhantam. Arra gondoltam, hogy fogom én ezt helyrehozni?!  És ezt most miért??? Nem értem... (illetve, dehogy nem!) 
Megint a fejemhez vágták, hogy én mennyi adósságot hagytam hátra! És mennyit nem fizettem! És egyáltalán, mit tettem bele a házasságunkba, hisz neki volt egy albérlete (?????), és mit vittem el?! Megdöbbentett... egy újabb késszúrás... mit is várhattam?! Ennyi. 
   Szóval... "- Nem szeretem a halálos véletlent..." 
Köszönöm Viszockij... köszönöm Hobo. A holnap már jobb lesz.

A lányom...

   Most épp nyugi van.
Mivel a vevő gyámság alatt van vagy húsz éve, így a gyámhatóság utalja a pénzt, és egy kicsit körülményes hozzájutnunk. Illetve időbe telik, nem úgy, mint egy szokványos adásvételinél. Ezért, most még nagyon kell gondolkodnunk, hova tesszük a pénzünket, mire költünk. 
Itthon ülve egymagam, azon kell gondolkodnom, mikor, hova kell fizetni és mit kell még megcsinálnunk, hogy egyrészt eleget tegyünk a szerződésnek, másrészt pedig mi is időben a leghamarabb tudjunk költözni, és persze előtte felújítani. Színtiszta logisztika.
   Ma a lányom adataira vártunk, hogy az iskoláját elrendezhessük, a beiratkozását elkezdhessük, mert ugye, annak is van egy bizonyos bürokratikus ideje. Hívott is telefonon.
Arról beszélgettünk, hogy most épp hol tartunk, mit kell még csinálni, aztán biztosítottam, hogy nem kell aggódnia... apa majd mindent elintéz. Aztán azt kérdezte, hogy járhat majd Pesten ketrecharcra, MMA-ra, vagy Kick-Boxra? 
A fejem tetejére ugrott a szemöldököm!!!  Nyugiban elmondtam neki, hogy jobb lenne valami lágyabb harcművészettel kezdeni, nem kellene még ennyire fiatalon szétveretni a pofikáját! Öt perc alatt sikeresen meggyőztem... 
Persze bevállaltam, hogy vele tartok, én is beiratkozom mondjuk; Aikidozni.
Az egy táncszerű lépésekből álló, finom mozdulatokkal ellátott technika. Mire az ellenfeled a földre érkezik, keze lába eltörik. Nem kell rögtön ütni, verni. Elég a saját támadó lendülete. Az majd elintézi magát. 
Egy óra múlva hívott egy régi barátom. Még a lányaim előtt ismertem meg... egy dojoba (edzőterem) jártunk. 
Kérdezte, hogy december végén elmennénk e  velük egy koncertre? Vagy akár szilveszter éjjelén is, Kovalski meg a Vegára? Nem tudtam vállalni... de jött még egy kérdés; És elmennék velük öreg, régi mesterünkhöz edzésekre? Újra kezdenénk mindent...
Ezen elkezdtem nevetni, és elmeséltem a hívása előtti beszélgetésemet a lányommal.
Megígértem, hogy elmegyek sőt, a lányomat is leviszem az edzőterembe, hogy megismerkedjen az AIKIDO rejtelmeivel, szépségeivel. Meg, hogy szokja...!!! 
Ezek után visszahívtam a lányomat és elmondtam neki a fejleményeket.
Most ő röhögött! Nem kicsit. 
Nincsenek véletlenek; mondtam.  :)
Most egy kicsit vidámabb vagyok...

Megnyugvás...?

   Aláírta. 
Most egy darabig béke van, de tudom, hogy nem sokáig. Most a elkövetkezendő dolgokra kell figyelnem és nem az ő általa kiváltott, rossz rezgésre. Arra, majd később. 
DE AKKOR NAGYON!!! 
De szar lesz neked majd...
(Most megiszom egy üveg Tokaji Hárslevelűt. Aztán nyugvás van...)

Megnyugvás...

   Jó két óra múlva megtudom, hogy "rendben" mentek a dolgok, vagy drága "barátom" nem írta alá a szerződéseket.
Ha igen; - Béke van egy darabig.
Ha nem; - Úgy elő jön az az ember, akit nagyon nem szerettem volna.
És akkor egy jó darabig nem lesz béke!   

Düh...

   A tegnapi írásomat nem posztoltam, mert abból csak baj lenne.
Nem volt kedves...
   Ma már nyugodtabb vagyok, de az érzelmek és a fenyegetettség érzése folyamatosan ott motoszkál az agyamban és késztet bizonyos dolgokra.
Önvédelemnek hívják.
Nem vagyok félős típus. Csak a szeretteimmel lehet zsarolni, de nem érdemes. 
Olyankor beindul egy folyamat és ha hagyják, sőt támogatnak benne kegyetlen dolgokra vagyok képes. Van, hogy elég egy beszélgetés, amitől a "támadó" félnek elmegy a kedve, ha nem... akkor van más megoldás is. Persze, nem ott és akkor, amikor ő akarja, hanem akkor, amikor én úgy látom jónak! Sosincs jó vége...
Majd öt éve nem csináltam semmi "rosszat". Jó ember lettem - szerintem -, de megint azt érzem, hogy húzom magam, megoldást keresek folyamatosan, és a késztetést érzem, hogy befejezzem a "rosszat"! Egyszer és mindenkorra.
   Persze az évek, meg a rutin... - hahaha... ezt a nagy fiam sosem értené - azt mondja, hogy vannak állapotok, amikor egyszerűen NEM lehet szép szóval megoldani mindent! 
Most bevillant nagyanyám - sosem szeretett engem... - hangja, szavai; - Majd az idő megoldja fiam...  persze, mint neki, nem? Az öt gyereke közül csak anyám foglalkozott vele, meg én, muszájból. Nem is kaptam meg a hiteles többgenerációs szeretett család fogalmát!
Szóval, a védekező mechanizmus pörög ezerrel, drága "barátom" megkapja amit akar, és mi végre tehetjük azt, amit kigondoltunk, elterveztünk, persze mindezt jóval kevesebb pénzből!
   Rengeteget dohányzom. Nem tudok most más módot a lenyugvásra. Nem is akarom abba hagyni. Működik. 
Nyugszom és gondolkodom. Tervezek és a logisztikát készítem elő, mert rengeteg dolog lesz, amit csakis ésszel lehet csinálni, mert minden fillér számít, nincs hibára lehetőség. Nem lehet tévedni.
   Teszem a dolgom... és ha kell, TÉNYLEG (!!!) teszem a dolgom!!!

   Kegyetlen hetem van...
(Sóhaj...) Ha minden sikerül és mindent elrendezünk, leülök nagy magányomba és megiszok egy üveg Szeremley Huba féle Olaszrizlinget. Az tuti. 
   Ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, nincs gond. Mert a munka nem gond... de ha nem, akkor nagyon kemény idők jönnek ránk!
Nem akarok idegeskedni, félni. Már mindent megpróbáltunk. De a tettek, tetteket hoznak! Büntetést... és akkor nincs barátság, nincs szeretet. Csak tettek.
   Próbálok nyugodt lenni.
(Sóhaj...)

A világ, meg Én...

   Valamelyik nap bementem a kínaiba nézelődni, és nézegettem a szemüvegek melletti "kütyüket", de nem láttam mennyibe kerülnek, így az első szemüveget, ami a kezembe akadt felvettem és döbbenten vettem észre, hogy LÁTOK!!!
   Levettem és megnéztem... + 1-es. Visszavettem és keresgéltem egy szimpi darabot, ami tetszik. Találtam egy barna, vékony keretes darabot, kemény háromszáz (290.-) forintért.
Azóta kinyílt a világ a számomra! 
Ráadásul rendreutasítottam itthon B.anyát, hogy ne vitatkozzon velem, mert én most már okosnak is látszom! Úgyhogy csitu van!!!   :)
Néha a szemem főlé tolom és ott hagyom... abszolút nem zavar.

   Kinéztünk egy házat, ahova elköltöznénk.
Száztíz négyzetméter, négy szoba, két konyha, két fürdő, egy nem nagy telekkel. Ideálisnak mondható. 
Egy kicsit izgulok, hogy menjen minden simán és ne zavarjon bele senki sem, aztán dolgozhatok kedvemre a házon. (sóhaj...) Bárcsak ott tartanánk. 

Egy Volt barát...

   Te mit tennél a helyemben???
-Azt támadod évek óta, aki a leggyengébb. Nem csak fizikálisan, mentálisan is. Pedig tudhatnád, hogy kemény és akaratos csaj, nem könnyű az akaratát megváltoztatni! 
Szeretet nélkül lehetetlen... ezt nem tudtad, igaz? (vajon miért...? O_o) 
-Azt tudtad, hogy nem bírja a részeg embereket? Így nem lehet fontos dolgokról dönteni, hisz másnap már kiesnek dolgok az ember fejéből... vagy erre már nem emlékszel?
-Tizenöt éven keresztül leszartad. Használtad kényed kedvére... mit vársz? Majd két kézzel fog kapaszkodni beléd? (ugyan...)
-Úgy gondolod, évek óta hangoztatott és látványosan sokat költve meg tudod venni a gyereked szeretetét ezzel a lépéseddel? Hisz kisemmized/ted az a kislányt mindenféle örökségéből, lehetőségéből, hogy felnőtt fejjel, önállóan éljen! 
-Azt hiszed, hogy a gyereked majd kirúgja az anyját és hozzád költözik mosolyogva, hogy legyen egy kis pénze (ami neki nem is lesz, igaz...?) és minden vágya az apját ápolni, ha szentimentálisra itta magát? 
-Nem fizettél gyerektartást. Most meg pénzt követelsz és a gyerekedtől vennéd el azt, amit évek óta neki ígérgettél? Mondván, "vérrel, verítékkel... nap mint nap DOLGOZOL", neked is fizetned kell az albérletedet. (...!!!... mi van??? Nem bírja a kezed a tollat? Nem tudsz már a számlatömbbe beírni fikciókat???)
-No és még valami... azt fenyegeted, aki huszon évig vigyázott rád??? Szerinted melyikünk jönne ki rosszabbul egy bírósági meghallgatáson? Melyikünk menne haza és melyikünk maradna hosszú évekig őrizetben? (tényleg... mennyi napot tudnál eltölteni bent verés nélkül???) 
   Szóval... drága testvérem, Te mit tennél a helyemben???
Rendezzem el a dolgot a magam módján? Beszélgessek veled? Vagy gyújtsak egy mécsest a lelked üdvéért?
Gondolkozz testvérem, gondolkozz...!!!!!!!!!!!!!!!! 

Elmélkedés...

   A hétvégén kaptam egy telefont.
- Gyere már le egyet inni. Apámnak most volt a névnapja és beszélne veled egy kicsit. Úgy is rég találkoztatok.
Most erre lehet nemet mondani? Persze, hogy nem.
A Vígszínház mellett egy kocsmába voltam hivatalos, ahol mindenféle kézműves sört adtak. Mondjuk, abszolút nem érdekelt, mert nem szeretem a meggyes és a csokis malátás sört.
Az öregek örültek nekem, kikérdeztek és faggattak a dolgaimról. Jó volt úgy beszélni velük, hogy nem kellett tiszteletköröket futnom. Mintha tegnap láttam volna őket legutóbb. Pedig eltelt majd tíz év!
   Három generáció volt a kocsmában. 
A két gyerekük, és az egy szem unokájuk, aki hozta a kétszer akkora barátnőjét, aki . szerencsétlen... - nem tudott hova tenni, hisz nem is tudta, hogy a szüleinek és a nagyszülőknek ilyen barátjuk van! 
Imre bácsi ezredesként vonult nyugdíjba, és a "nagy I" is valami vezérfejesként szerelt, valami hasonló rangban. 
Két gyermekük közt asszem egy év van. A fiatalabb - valamikori kő kemény rocker... - most készül a pszichiáteri vizsgáira, a nagyobbik meg élvezi az életet. 
Mivel évtizedekig éltek Szovjetúnióban, nyakra főre itták a gyerekek a vodkát, én meg a gint, meg a száraz fehéret. Aztán este kilenc után elindultunk haza.
   Egy régi osztálytárs jött szembe.
És ennek a kellemes estének egyből vége lett. Halálhírt hozott...
Neki indultam gyalog a Margit hídnak Buda felé és folyamatosan gondolkodtam. Magamon... az elhalálozott társamon... az anyján... az érzéseimről. 
Kegyetlen volt a hazafelé vezető út! 
Megint elmélkedni az elmúláson...
Másnap már könnyebb volt egy kicsit. Ma már, letudtam írni.   
(Sóhaj...)

Ez a nóta volt a fejemben a hídon... 

főleg a harmonika rész fájt. De nem tudtam sírni. 

   És, hogy mi maradt a fejemben?
A testvérek felé... sosem múló szeretet! A fiatalabbnak nem "eggyel", hanem akár többel is jövök! ;)  Az idősebb meg, mindent tud rólam...  egymás felé nem változunk!
Az ősök végre megtudták, hogy a V. I. Lenin vodkásüvegükbe, hogy került víz a vodka helyett! Úgy tizenöt év után... he he. 
Drága "testvérem"... nyugodj békében. 

Változások...

   Most már eldöntött tény, hogy a lányom a téli szünettől velünk lakik!   :)
Rengeteget gondolkoztunk, hogy mik is a következő lépések. Aztán eljutottunk odáig, hogy  -az adósságaink miatt is... - el kell adni a lakást és költöznünk kell. 
Muszáj lesz nagyobb lakásba mennünk. Családi házat keresünk és még marad is egy kis pénzünk. Ez volt a terv.
Kísérletképpen feltettük a lakást tegnapelőtt este a netre. Ma reggelre elkelt a kecó!!!
Még többért is sikerült eladni, mint reménykedtünk! 
Most már csak egy normális háromszobás házat kell találni és még az idén elköltözni.  :)
Ennyi. 

A lányom... (sokadjára)

   Persze, hogy a lányom a téma, hisz annyi gond van vele. Muszáj végig gondolni és megoldásokat találni a problémákra.

Most már sokadik napja beszélgetek az anyjukkal és a jelenlegi párjával, hogy közösen megoldjuk a kislány által generált gondokat. 

A suliban nem tud úgy teljesíteni, ahogy azt elvárnák tőle. 

Biztosan elégedetlen ő is, ezt mondja is nekem, de az anyja nem értékeli ha igyekszik. Legutóbb a gólyabálon csinált galibát és örülhet, hogy megint megúszta egy szaktanári intővel.

Egy pasija miatt megivott az egyik osztálytársnőjével, fél liter házi pálinkát és a hozzávaló kísérőt! 

Persze, szinte ájultan vitték haza... 

A Pasija miatt!!!???

Tizenöt éves lányról beszélek. Mi az, hogy a pasija??? Eljutottunk odáig, hogy egy kislánynak pasija legyen! Fogom is a fejem...

   Csütörtökön feljön Pestre. Egyedül. Hogy az apja és az ő szerettei, elbeszélgessenek vele. Hogy megértessük; az az út, amin jár, nem jó! 

Oké, hogy most mindenki figyel rá. De ne ezen az áron!

   Itthon, tegnap este a gyerek elment a fiam meccsére (pankráció...), illetve mivel elnézte az időpontot, csak az utána lévő szokásos After Party-ra. Egy barátos nőjével ment.

Hajnali kettő óra ötven perckor arra ébredtem, hogy a fiam áll felettem az ágynál és megcsókol azzal a szakállas képével!

Közölte; haza hozta a gyereket és csak egy jégert fizetett neki!

A gyerek meg erősen kapaszkodott a mostoha testvérébe, mert az a jéger nem egy volt, hanem több és úgy vigyorgott, mint valami fő bohóc! Persze mi is röhögtünk rajta... :)

Reggel kávéval ébresztettem (tizenegykor...) és mikor átjött hozzánk még egy cigiért, kikérdeztük, hogy mi is történt tegnap, illetve mi az oka, hogy harmadik napja ittasan jön haza!? Kicsit elengedte magát a lelkem...

Beszélgettünk.

Elmondtuk, mi történt megint a lányommal, mire kérjük, ha megérkezik és miben támogasson minket a magán beszélgetéseikben.

   Szóval... van min gondolkodnom, és megint van egy olyan problémám, amit meg kell, hogy oldjak!

Egyébként Béke van bennem, talán át is tudtam adni ezt az érzést a lányomnak, hogy ne aggódjon azon, hogy nálunk mi fogadja!

Méla gondolatok...

   Voltál már úgy, hogy csak ültél a seggeden és mélán merengve gondolkodtál valakin, akit lehet, hogy szeretsz, lehet, hogy rokonod, barátod, de akkor sem hívod fel, mert nem lehet? 
Miatta, magad miatt, mindegy... nem beszélsz vele. 
Nem akarod bántani, ezért csak a gondolataidban létezik már. Ott beszélgetsz vele. Csak ott hallod a hangját és képzeled magad elé mozgását. 
Ez néha szar... de néha mosolyogsz belül. És egy rakás sóhaj szakad ki belőled...
Igaz???
Na ugye.  ;)

A miértek...

   Meghalt Joe barátom apukája...
Nyolcvannyolc éves volt. Az öreg székely... békésen ment el. Hétfőn már el is temették, most - Joe barátom szerint... - olyan üres a ház. 
Felhívtam telefonon. Sóhajtoztunk egy párat és ha kell, én megyek egy beszélgetésre. Olyan emlékezős, sírós, piálós beszélgetésre. Nyugodj békében papám...

   A héten felhívott egy ős régi barátom, aki az egyetlen kisebbségi barátom. Találkozni akart velem.
Nem értettem a dolgot, de tizenöt-tizenkilenc év nem találkozás hosszú idő, és engem is érdekelt a miért.
Ölelkezés után, elmentünk egy üres kocsmába beszélgetni. Három pohár pia és számtalan cigaretta után sem tudtam meg az igazi okát! De már nem is érdekelt... jó volt! Vigyorogtunk egy párat és a többiekről tárgyaltunk, kivel, mi van?!
Feladatának érezte, hogy mindenkit felkeressen. Valahol mélyen azt éreztem, hogy beteg, gyógyíthatatlan beteg, de nem láttam semmi jelét. A rezgései sem vallottak betegségre. Semmi... nem is értettem. 

   A lányom leült az anyjával beszélgetni. Kapott egy utolsó esélyt. Egy darabig rendben lesz... szerintem csak hetekig. Még mindig azt mondom, hogy a téli szünettől velünk lesz.

   Ez a hét gondolkodtató volt... és itt vannak azok a fránya miértek?!
Hmm...

Nagy problémák...

   Aki évek óta figyelemmel kísér, az tudja, hogy harcolok a lányaimért és hőn áhított vágyam, hogy velem legyenek.
Régebben azt hittem, meg kell "vennem" a lányaimat, ki kell váltsam őket, hogy együtt lehessünk. Aztán az évek alatt, ahogy ők is változtak, értek, és megértették a maguk körüli világot. Felfogták, hogy nem sok esélyük van a továbblépésre adott térségben. Adott faluban. Adott családban...
Na ez itt a nagy probléma! A család. 
   Egy olyan nővel élek együtt, akit ismerek vagy huszonöt éve, barátok voltunk mindig is. A lányaim mikor beszélnek vele, visszaigazolást tud adni, hogy apa nem olyan, mint ahogy azt ők tudják, hallják, hanem teljesen más. Öregedett, érettebb lett, nyugodtabb és megértőbb... nem kéne tőle félni! Illetve, elhinni minden mende mondát... 
   Nos...
A lányom anyja felhívott hétfő délután - miután végre hazaértem egyben... -, hogy nem bír a kisebb lányommal, és adott neki egy hónap gondolkodási időt, hogy változzon, mert különben elküldi hozzám életvitel szerűen élni! 
Tudom, hogy régen milyen volt az anyja. Szerettem, hittem benne... de valami nagyon el van benne cseszve!!! Valahogy nem megy neki ez a gyereknevelés! 
Van öt (!!!) gyereke, három-négy házassága, rengeteg negatív tapasztalata, és nem látja, hogy mindent lerombol!
   Tegnap este beszéltem Csengével telefonon.
Direkt úgy, hogy B.anya is itt legyen, hallja amit mondok, és ha akar beszéljen vele ő is. Beszéltek is. Még egy ideig ültünk szótlanul utána, és hosszú beszélgetésbe kezdtünk itthon, hogy hogyan tovább?! Iskolát, iskolákat néztünk neki, megnéztük az átjelentkezés menetét, követelményeit és mikéntjét. A gyerek is megjött este a munkájából és ő is csatlakozott hozzánk. Megértő és elfogadó szerencsére! Megszerette a lányaimat, ki is áll mellettük! :)
Szóval...
Szerintem kijelenthetem, hogy a kisebbik lányom a téli szünettől velem fog élni, és itt Pesten fog iskolába járni!
Figyelmeztettük... nincs vissza út! Tudja. Minthogy azt is, hogy én keményebb és következetesebb vagyok. Hogy itt, velünk teljesítenie kell! Viszont... minden egyszerűbb és megbeszélhetőbb. 
Nincsenek olyan problémáink, mint náluk, ami nap mint nap gyilkolja az együtt létet, a családot!
(sóhaj...)
Megy az idő... már október van. Akad tenni való bőven. Nem hagynak unatkozni...
Itt Béke van. 

Emberek...

   Bolondok... mind.
Ma különösen idióta mindenki! 
Reggel elindultam melózni, de otthon hagytam a telefonomat, így visszamentem a lakásba, ahol a kutyám elvégezte a dolgát és vigyorogva nézett rám. Én morogva összetakarítottam utána, felmostam a kövezetet és újra elindultam a munkahelyemre. 
Az úton figyeltem az embereket körülöttem... megannyi "arc", megannyi szánalmas , alul értékelt figura és megannyi különlegesség. Ki ilyen, ki olyan.
Van egy pár jól sikerült és van egy pár totál blőd "arc".
Aztán a melóhelyemen vettem észre, hogy melós nadrágot elfelejtettem elhozni! Én hülye...
Gondolkoztam egy ideig, hogy most menjek haza érte, vagy dolgozzak alsógatyában, vagy szóljak a gyereknek, hogy hozza el nekem.. de a gyerek közölte, hogy legalább egy óra, mire elkészül és elindul, gatyában dolgozni elég vicces lenne, hisz kint állnék az ablakban és közröhej tárgya lennék, így maradt a haza megyek és majd holnap kezdem el állapot!!! 
Persze hazafelé, megint csak az embereket figyeltem.
   Egy csinos kis csaj, hatalmasak lépkedett a magassarkú cipőjében, ami baromira hülyén festett, mert fogalma sem volt, hogy kell nyolc centis topánkában sétálni. Adottságaimnál fogva, szóltam neki, hogy egy picit kisebbeket lépkedjen, mert még a rózsaszín haja sem segít azon, hogy idiótának nézzék! A negyedik lépésnél már nem hatvan-hetven centiseket lépett, csak negyveneket... rögtön jobban festett! Mosolyogva intettem neki, hogy; Na ez az! 
A villamoson ülve láttam egy kisebbségi fiatalembert, aki egy idős asszonnyal beszélgetett, de egy idő után felpattant a helyéről, kinyitotta az előttem lévő ablakot és hangosan elkezdett valakinek kiabálni, hogy; Anyaaaaa... itt vagyok!!! Megyek apához és nem, nem szállok le most a villamosról, de jóóóóóó... veszek majd wc papírt!!!! Aztán visszaült a helyéra. Én meg hatalmas szemekkel néztem, hogy ez most helyi hülye, vagy nem!!! De az. Helyi hülye! Egy idióta!
Árpád hídnál a közteresek és a kallerek valakivel birkóztak és úgy láttam nyerőben voltak. Egy verekedésért nem szállok le a villamosról... főleg, hogy nem is ismerem a faszit. 
Elém ült egy idióta, akinek taknyos volt az orra és egyfolytában szipogott. 
Levettem a napszemüvegem és nézni kezdtem az arcot, hogy mikor fogja kifújni az orrát, vagy egyáltalán fog e valamit tenni az ellen, hogy megfertőzzön valakit!
Az ipse nem állta a tekintetemet, felállt és átült egy másik helyre mögém... majd egy hatalmas prüszkölés és utána egy hangos anyázás egy nőtől, akit sikerült telibe kapnia a bunkójának! 
Én itt már fogtam a fejem, és könyörögtem az Istennek, hogy érjek haza mielőbb, mert ezt én már nem bírom!!! Megütök valakit!!!
   De hazaértem. Egyben. Baj nélkül.
Ma már nem mozdulok ki a lakásból...
Most már Béke van. 

Öregedés....

   Az előbb beszélgettem B.anyával. 
Volt egy kérdése felém... - Úgy érzed megöregedtél?
   Most erre mit mondjak?

Nem?

   Bírom a melót. Napi tíz órát is végig dolgozom, megállás nélkül. Nem ülök le, nem panaszkodok, csak teszem a dolgom. Terhelhető vagyok. Viszem a nehéz zsákokat, téglát, sittet, vagy akármit, amitől más már rég beszarna. Aztán, otthon is befejezem, mit más nem. Persze, csak ha kell. Ha zavarja a szemem.
A nők még megnéznek. Persze... "vadász" lévén, észre veszem azonnal. Néha játszom velük. Nyílt, kihívó pillantásukat állom... sőt, megszerzem őket, "levadászom" a bátrabbakat, akik túlzottan is erősnek hiszik magukat! Hol egy mosoly a jutalmam, hol pedig egy behúzott farkú, menekülő vad. 

Igen?

   A "vadakat" már elengedem... nem "lövöm" le őket. Minek...? Csak baj van otthon belőle. Különben is... a győzelmi érzés megvolt! Az érzelmek fontosabbak lettek számomra, mit a tapasztalás. Abból volt elég. Talán, még sok is. Fontosabb, hogy a szeretteimet lássam boldognak, mint magamat. Persze, ez generálja az én boldogságomat is! 
Nyugodtabb lettem. Sokkal nyugodtabb! Nem ugrom az első bántó szóra, inkább megmosolygom a szánalmasát. 
A harcot, harc nélkül nyerem meg. 
Köszönhető a tapasztalásoknak, látom az út végét. 
Keveset hibázok. Gondolkodok. Ezáltal tépelődök is.
És még sorolhatnám...
Szóval, akkor most öregszem??? (sóhaj...)

Vasárnapok...

   Most keltem.
Aludtam egy nagyot délután. Pedig nem szoktam, mert általában megfájdul a fejem tőle, de most semmi ilyesmi. Pihentem... jól esett.
Igaz nem csináltam meg a sült halat, és míg aludtam elkészítették a húslevest, de lehet, hogy mindjárt nekiállok a halnak. Nem tudom.
   B.anya a Krumplirózsák című filmet nézi a Paramont chanelen Al Pachino és Michele Pfeiffer szereplésével, a kedvenc szerelmes filmje. Most érzelgős hangulatba került... ezért el is jöttem írni, mert ha hozzám bújik, az most nem nekem szól!   :P
Inkább iszom egy sört, ami megint csak nyugtató eszköz, igaz nem vagyok ideges... de most jól esik. 
Nyugodnom kell!
Idegesít minden és mindenki. Vitaminok, pozitív visszajelzések, napfény, és sok mosoly kellene, hogy lenyugodjak. No meg... hogy itthon, mindenki elvégezze a feladatát! 
Ja!  Egy kis plusz pénz sem esne rosszul!!!  

Három hét alatt...

   Hogy mi történt...?
Csak címszavakban; Halál, születés, munka, alig pénz, kemény munka, rabszolga érzés, APEH (qrva anyátok !!!), veszekedés, kibékülés, gyerek nevelés (sóhaj...), barátok.
És még sorolhatnám... de inkább, most az érzelmekről írnék.
   Mindig elgondolkodik az ember a maga életéről, ha meghal egy ismerőse (barátja...) aki korunkbeli. Hogy eddigi életemnek volt e értelme? Elértem valamit, vagy csak tengődök, vagy egy partra vetett hal vagyok??? 
E gondolkodásban - ha normálisnak mondhatjuk magunkat... - nagyban befolyásol, hogy pozitív, vagy negatív beállítottságú vagyok?! Hogy épp, milyen emocionális hangulatban vagyok. Persze... megint csak befolyásolnak a történések. Hmm... 
Aztán látod a közösségi portálon, hogy egy másik ismerősödnek gyereke született (második...), és azon gondolkodsz, hogy meddig fognak együtt élni??? Már az első gyereknél is felmerült ez a kérdés... már akkor csodálkoztál, hogy ezek normálisak??? Persze csakis a tapasztalat beszél belőled! Nem kívánok nekik rosszat, csak figyelemmel kísérem a lányt... mikor bassza el?! 
   Közben látod magad körül, hogy mindenki önző és ha kell összevesznek veled minden apróságon. Ugyanakkor foggal körömmel harcol a pozitív visszajelzésekért! Lefelé tapos, felfelé nyal... Kevés a gerinces körülötted!
Nagyon fontos, hogy mennyi értékes ember, barát van melletted!
Ők a "tartó pillérek", a támaszok!!!
   Fáradt vagyok... így is, úgy is.
Testemet kínzom, napi tíz órán át! Érzem is esténként, reggelente...
Lelkemet a látottak kínozzák. És ez ezerszer fájdalmasabb, mint a kemény munka!
Hogy a fiatalabbaknak elmagyarázd, mi helyes és mi nem. Megértetni magad, nyugodtnak tűnni, magabiztosnak, hogy a másik ne basztatásnak vegye a mondanivalódat. Nehéz dolog... nagyon nehéz.
   Természetesen vannak pillanatok, amiért élni érdemes.
Történnek olyan dolgok - még ha csak apró gesztusok is... - , amiket nem felejtesz el! Amitől a hited megmarad annak ami. És bizony... ezekért az élményekért harcolunk, nap mint nap!
Ezek miatt a pillanatokért nem leszel rabló, gyilkos, vagy épp gazdasági bűnöző. Csak teszed a dolgodat...
Lehet, nem leszel gazdag. Nem leszel "sikeres"... de nyugodtan teszed le a fejed a párnádra és esetleg mosolyogva alszol!
Mindezek után sem vagyok közömbös embertársaim iránt. Ahol tudok segítek. S lehet, nem kapok segítséget senkitől sem a magam bajaival szemben, de nem is kérek, mert megoldom, ha kell. Nem vagyok csökönyös... csak fáradt. Fel kellene töltődnöm, elfelejteni a gondokat. 
   Boldognak lenni...
Mi a boldogság?
Illúziók tömkelege? Képzelt álmok? Elérhetetlen tárgyak? Mi...???
Ha válaszolnom kéne, azt mondanám; lelki béke. Talán...
Mondtam már, hogy fáradt vagyok?
Meditálnom kéne. Pihenni. De nem most... most még sok a dolog.

Keser humor...

   Már megint látom, hogy ami van, az nem jó.
Illetve; ahogy van(!), az nem jó. 
Teszek ellene, akarok tenni, de napról napra szarabb az egész! 
A világunk robbanásra vár!!!
   Dolgozol... - jó esetben még pénzt is kapsz érte -, már ha dolgozol. Bemész a boltba és két szatyorral kihozod a fél heti fizetésed, ami elég két-három napra. És még nem is rántott húst zabálsz két pofára.
Vannak napok, amikor nem eszel főtt kaját, hogy spórolj egy kicsit. Csak szendvicset majszolsz. De a majonéz már luxus. 
Naponta látom, hogy a boltokban sorba cserélik ki az árcetliket, mert nagyobb számokat raknak az előző helyére és már a tévé sem mondja be az áremelést, mint anno január másodikán! 
Még szerencsésnek mondhatom magam, ha délután egykor megtudtam venni száz forinttal olcsóbban azt, ami kettőtől már drágább! Nevetséges... hmm.
Nem vesszük észre, ha egyes mentálisan labilisabb egyének idegrohamot kapnak a boltban, hogy a biztonságiak vezetik ki, majd rendőrt hívnak ki rá! Nem tudjuk, hogy miért kapnak dührohamot... csak rosszallóan nézzük őket.
   Néha csak mosolygok ezeken... és kedvem lenne törni-zúzni Benkő Laci bácsi (pfúj...) által létrehozott közértekben, ahol rád sózzák az állott húst, a ma még jó tejet, tejfölt és húsz-ötven százalékkal kevesebbért megveheted a még két napig elálló átcímkézett szart!!!
Ha esetleg megmérgezted magad és kiderül a miért, és a hogyan, akkor egy kis ingyen jött pénzzel megvesztegetnek, hogy befogd a pofádat. Persze titoktartási papírt alá kell írnod a pénzért! 
Lázár fivérek dettó... (köpni kell...)
Hiénák, élősködő paraziták mind!!!
   De eljön a nap, mikor a Győzike félék, a végtelen ostoba Pákó-k, a média kurvák, a bankárok, a politikusaink, mind mind eltakarodnak ebből az országból, mert tudni fogják, hogy nem szabad kimenniük az utcára, mert az a minimum, hogy néhány jóérzésű állampolgár meglapogatja az arcukat plasztikai verés címszó alatt!!!   És ez a MINIMUM!!! 
   Talán egyszer végre kimondhatom, hogy otthon vagyok... olyan emberek vesznek körül, akik szeretik a hazájukat, a családjukat és tesznek a barátságért! 
   Remélem mihamarabb...
Addig meg sírva röhögök.   

Gondolkodó...

"Reggel, mielőtt a kaput beteszed,

mondj nekem valami kedveset.

Annyi minden megeshet egy nap,

ki tudja, éltben melyikünk marad.

Este mondj egy kedves szót az éjhez,

ki tudja, hogy reggel melyikünk ébred.

Az élet olyan gyorsan múlik el,

egyáltalán nem mindegy, mit teszel,

hogy utoljára mit kérdezel.

Hadd legyen az utolsó egy kedves szó, 

fontold meg, melyik az utolsó!"

Gondolatok...

   Néha elfog a rettegés.
Aztán valahonnan legbelülről előtör egy nagyon erős Hit. 
Hit mindabban, ami Szeret, ami Szép, ami Jó. Ami Éltet!
   Egy régi könyv, ami a rettegésben íródott és a Jóságról szól, Egy klasszikus film, amit nem a bal liberális média adott ki még. Vagy akár csak egy emlék, egy történet, amit őseim meséltek el nekem és értették meg velem, hogy magamnak tudhassam... mind, mind erőt ad! Ahogy egy megfelelően odafigyelt légzésgyakorlat is. 
   A Nap felé fordítom arcom... hagyom, hogy csukott szememen keresztül áradjon belém az energia. Kell, hogy mindenki érezze! Kell, hogy átadhassam a szeretteimnek ezt a hitet, erőt, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. 
   Kell, hogy lélegezzünk...

Pankráció...és After Party.

   Tegnap ötkor volt kapunyitás.

Ami azt jelenti, hogy előtte már fél órával százak álltak sorba a jegyekért. Az ex-szem is félúton volt valahol a sorban, mikor megérkeztem a gyerekkel, és a lányaimmal.

A fiam már várt a ringnél, megkaptam tőle az instrukciókat. Végig sétáltam a sorok mellett a bejáratig és a biztonságiakkal közöltem, hogy kihez jöttem. Bemondtam a "művész" nevét és az igazit is, és lőn... kitárult a biztonsági sor, bementem három gyerekkel! Az emberek rosszalló tekintete égette a hátam.

   A fiaim már vártak minket. Átadtam a csajokat, megbeszéltem, hogy hozza haza őket kocsival este, ha végeztek és elköszöntem tőlük. Az ex-szel elindultunk az első kocsmába, hogy beszélgessünk egy kicsit a fiunkról, hogy van, mennyire van megzuhanva, meg ilyenek. 

Hogy mi van vele...???

Rendben van. Nem viselte meg annyira, mint hittük. Túléli... 

   Hazamentem.

Este tízkor felhívtak a gyerekeim, hogy tovább mennek az after party-ra, de nem maradnak sokáig, csak két-három órát. A fiam megígérte, hogy hazahozza őket kocsival. 

Nem a party a gond... hanem az, hogy hajnalba kelnünk kell, hogy időben kiérjünk a népligeti buszvégállomásra, mert korán indul a buszuk! Okés apa... minden rendben lesz!

Na ja...

   Hajnali fél ötkor felriadtam, hogy a kutyám még nem ugrott keresztül rajtunk, ergo... nincsenek még itthon a gyerekek!!!

Telefon azonnal!

Ezek még javában buliztak, épp abban a pillanatban lett vége a partinak, mikor hívtam őket és azonnal indulnak!!! Aha...

Egy óra múlva értek haza.

   Persze át kellett szerveznem az egész indulást, szerencsére a fiam is partner volt benne, így ki vitt a pályaudvarra minket és szerencsésen útjára bocsájtottuk a lányokat! 

Azon aggódtam, hogy ne aludjon el a volán mellett... erre még visszavitt egy darabig, hogy ne kelljen metróznom meg, hogy beszélgethessünk egy kicsit. 

   Elfáradtam... gondolom a lányok is, meg a fiúk is kivannak! Csajok hazaértek egészben... minden rendben!

Asszem, most pihenek egy kicsit én is. 

Érzések, gondolatok, idegbaj, üvöltés, hangulatjelentés és egyéb állatfajok...párbeszéd magammal. (ez most mi???)

   Alapjában véve, optimista ember vagyok.

Vannak emberek, akik feladatuknak érzik, hogy ebből a nagyszerű állapotomból kimozdítsanak, ellökjenek, felborítsanak! (nem tudod tetézni...) Olykor sikerül is... ilyenkor a napi negyven cigim az egekbe szökik és hatvan-hetven szálig (vagy még több, te hülye...) meg sem állok!

Aztán, ha már tudok ésszerűen gondolkodni és végig játszom újra meg újra a szitut, keresvén a hibáimat, átgondolva kérdezek és választ várok. 

És igen... ha ilyenkor a logika szabályai szerint, nem találok eget verő hibát, szakításra való okot, idegtépő, napokig tartó orrhúzást eredményező hibákat, csodálkozva állok (inkább ülsz a főnöki székben... ) és már veszekedni sincs kedvem! Most ezt miért...???!!!

Aztán vagy legyintek az egészre, vagy egyszer csak megkérdezem, hogy ezt most miért? De válaszokat is elmondom vele! (és az nem jó senkinek sem... igaz?) 

   Lehet öregszem.

Már nem tudom magam nagyon felhúzni, s ha mégis... gyorsan elszáll. Muszáj, mert a testem jelez, vigyázz öreg, ebbe egyszer belehalhatsz! Az meg senkinek sem jó. (vagy csak neked nem, te...) Szóval jön a nem szeretett nagyanyám állandóan elmondott idézete; - Az idő majd mindent megold! Na ja... és tényleg igaza lehetett! Főleg, ha rájössz, mennyire kis porszem vagy ebben a malomban. 

Most jut eszembe... drága jó nagyanyámról (most miért húzod a szád...?) még nem is írtam sosem! Pedig volt még egy pár mondata, idézete, közhelye, amit a számba üvöltött fröcsögve!!! És én mennyire utáltam érte. Aztán... szép lassan megértettem őt és a tetteit. Pszichológiailag mindenképp! Gyűlölt szegény... mert szeretettben nőttem fel! Mert a lánya és a veje felnevelt engem úgy, ahogy Ő sosem volt képes gyermeket nevelni!!! Végig vitte a karmáját. Remélem abban az utolsó pillanatban, minden világos lett neki és szemen köpte magát! (az anyád anyjáról beszélsz te bunkó...!!!) Azóta is várom, hogy felbukkanjon az életemben, valami másik arccal... fel fogom ismerni! Keresem, hogy az orrára koppintsak. (azt tudod, hogy ilyenkor nagyon gyerekes vagy..?!)

   Valamelyik nap a legkisebb lányom beleolvasott az írásaimba. 

Olvasás közben könnybe lábadt a szeme... én is elérzékenyültem ettől. - Az örökséged része, mondtam, olvasgasd ha van időd. (inkább egy lakást vegyél neki, annak jobban örülne..) Megsimogatta a hajam (hogy a MIT...???), majd elrohant nyomkodni a telefonját, amitől idegbajt kaptam. Olyan illúzió romboló... (tiszta apja... nem?)

Kezelni kellene valahogy benne az érzelmeket.

Egyszer ilyen, máskor meg olyan izé... 

   Tegnap beszéltem a nagy fiammal, aki elmondta amit már a kezdetek óta tudtam/tudtunk, elhagyta az asszonya. Tovább nőtt (...???) rajta! 

A lányaim rögtön váltottak vele egy pár mondatot és tanácsoltak neki megvalósíthatatlan dolgokat; - Ne sírj! Egy férfi sosem sír!  Hááát ez milyen hülyeség? A sírás méregtelenítés, szükség van rá...  (te csak tudod... nem?) 

Ma pankrátor meccse van, és a lányok elmennek rá, hogy lássák a testvérüket összeverve, hogy aztán a nyakában kössenek ki, sírva, zokogva, szeretettel teljesen. (mond meg nekik, hogy fényképeket csináljanak róla, látni akarom  szarrá verve... okés? Hehe...)

   Aztán vasárnap reggel utaznak haza, mert hétfőn már megy a nagyobbik lányom zenetáborba Szedresre, egy lovardába. (ez most, hogy jött így össze??? Te sem érted, mi...?) Szederkéhez, akit nem is ismernek, de lehet, hogy nincsenek véletlenek! Nem tudom...

Kíváncsian várom a fejleményeket. 

Szóval a fiam magányos lett és tudom mit érez, és annyira, de annyira sajnálom, hogy azt elmondani sem tudom. De az élet része, hogy erősödjön lelkileg, hisz maga választotta ezt az utat (óóóóóóóó... te kis Niche!), neki kell taposnia! Megkapta az első igazán mélyütését! 

Majd beszélnem kell vele... ne sérüljön jobban! 

   Ha visszagondolok az elmúlt évekre, most örülnöm kéne. Örülnöm kell, mert a "csajok" itt voltak, velünk voltak. Szépek és nem menthetetlenek (nem úgy, mint te...). Értelmesek (Kussolj te másik én...!!!), telve érzelmekkel, nyitva szerelem felé. 

Rengeteg dologról kellene beszélgetnünk még... de olykor jobb, ha megnézünk egy romantikus drámát, online. Tudom, nem lehet bepótolni az elvesztegetett éveket!

Javítsunk rajta közösen... tudják... tudom. 

   Összegezve az egészet... boldog vagyok, még ha egyesek ki is akarnak mozdítani a lelki békémből! 

Béke van...  

(Na... menjünk, együnk valamit...) 

Okés... gyere velem.   (mondtam már, hogy hülye vagy? Hogy máshogy...???) 

:D

Jönnek a csajok!

   No...
   Megint készülődünk, mert jönnek a lányaim újabb egy hétre hozzánk. Hogy mi lesz, meg, hogy lesz az nem érdekel, csak az, hogy újra beszélgethetünk róluk, velük, értük!
Augusztus huszadikai ünnepeket együtt nézzük meg, reméljük nem jön megint egy 2006-os vihar, amit már akkor sem tartottam normálisnak! Végig éltük... menekültünk mi is. Majdnem szó szerint, megúsztuk! 
Ezalatt az idő alatt, míg távol voltak, szerelmesek lettek, balhéztak az anyjukkal eleget, tették a dolgukat és ami számomra nagyon fontos; beszélgetni akarnak velünk, hogy tanuljanak!!!
Az alatt a két hét alatt - míg itt voltak... - elindult valami náluk, amitől többek, jobbak lettek! Látták a működő dolgokat és elkezdték megérteni, mitől nem tudnak otthon megfelelni. Még maguknak sem...
   Szóval felkészültünk a kérdésekre, nyugodtak vagyunk.
Szerencsére befejeztem azt a lakást, amit az elmenetelük után kezdtünk el, így pénz is áll hétfőtől a házhoz. 
Itthon lasagna-t készít a B.anya... állítólag megígérte nekik, hogy legközelebb ha jönnek, megkóstolhatják. (Remélem gyakrabban jönnek, mert én az évek alatt, csak egyszer kaptam!!!) Legutóbb is, mikor csülköt akartam enni pékné módra, elküldtem a lányokat itthonról a piacra, mert én dolgoztam szombaton, és ők hoztak is egy szép darabot, csakhogy füstöltet(!!!), ami után már csak bableves lett a kaja! Szóval... még mindig kívánom a csülköt pékné módra! (Magad uram... ha szolgád nincsen.)  :P
   A jövőhéten magam megyek ki a piacra!!!

Menny és Pokol...

   Hogy Bajor Imi meghalt, már meg sem lepődtem... hisz hipohonder volt, de Robin Williams öngyilkossága kiütött!
   Nem mondom, hogy a kedvenc színészem volt. Komikusként jobban szerettem. Volt, hogy két és fél órát stand up-olt egyhuzamban!!! Az azért nem semmi.
De volt egy filmje, amit beválasztok a magam legjobb tíz mozifilmem közé, ez a Csodás álmok jönnek!
Kilencvennyolcban készült film. Amerikában óriási bukás volt és én már akkor sem értettem, miért? Hát hülyék ezek??? Ez a nép nem érti, hogy miről szól az egész? Úgy látszik nem.
A tartalma nagyjából annyi; - Gyermek orvost játszik. A felesége festőművész, két gyerekük van; egy nagyobb fiú és egy fiatalka leány. A gyermekek balesetben meghalnak. Később a doki is meghal egy közúti balesetben, ahol segíteni próbál valakin. A mennyországba kerül, ahol egy fekete fiatalember vezeti át a nehézségeken. A gyermekeit keresi. 
Keresés közben kiderül, hogy a felesége öngyilkos lett és a Pokolra került. Így hát, nekiáll és megkeresi a pokolban az asszonyát, megpróbálja kirángatni onnan, hogy újra együtt lehessen a családjuk a mennyekben!
   Ezt a küzdelmet, harcot tanítani kellene! Szerintem, tökéletes film. Zsebkendőt kötelező előkészíteni!!!
A filmet már megmutattam párszor másoknak is, azonnal beszerezték DVD-n!!! 

   Ha tudod, nézd meg online, vagy kérd kölcsön valakitől, akinek megvan. Mindenképpen lesz majd két órád, amit végig sírsz, aztán elkezdesz máshogy gondolkodni!
És akkor már minden szebb lesz...   :)

Hétköznapi hülyeségek.

   Már megint eltelt öt nap.
Már megint nem úgy mennek a dolgok, ahogy az várható lett volna. Feszült a légkör itthon.
Természetesen, csakis mi tehetünk róla, de most engedtessék meg nekünk egy kis gyengeség. 
Az asszony "fonja" magát, magában mérgelődik és ilyenkor elvárja, hogy én gondolatolvasó legyek. 
De én is gyenge vagyok, mert "csak" teszem a dolgom, és kurvára nem érdekel, hogy viselkedik velem. 
A gyerek elment "ismerkedni" - a tiltásom ellenére - egy raszta hajú kiskölyökkel, akit a ladánybene táborban ismert meg. Hogy nagy reményeket nem kellene táplálnia, az már biztos. De hát az ő dolga... nem? 
   Nagy nihil állapota van itthon.
Holnaptól van egy húzós melóm, amit nagyon gyorsan kellene befejeznünk, és nem vagyok biztos benne, hogy menni fog. 
A lányaim kikészítettek minket anyagilag.
Majd csak a hét végén lesz fizetés és az is nagyon kevés a fizetnivalókra.
A gyerek nem harcol a szerelméért, hanem idegen szépfiúkával ismerkedik.
Az asszony morog velem.
És még sorolhatnám...  (sóhaj...)
   Egyébként minden rendben... 

u.i.
Nincs egy szál cigim sem... (broáfka...) Bakker!!!

A lányaim... utóhang.

   Elmentek...
Hétfőn reggel hétkor indult a buszuk, ezért hajnali ötkor keltettem őket. Ötkor!!!
Eddig, dél előtt nem igazán jelentek meg a szobámban! Egy kicsit sajnáltam őket... Úgy is néztek ki! (hehe...) 
Egy negyed órával előbb keltem, lefőztem két adag kávét és reménykedtem, hogy nem lesznek nyűgösek, mert akkor jön a hiszti is! De nem... volt bennük felelősség. 
Reggeli készítés, ücsi és a cuccok ellenőrzése után, elindultunk és az úton még beszélgettünk egy jót!
A logisztikai készségem, megint nem hagyott cserben. ötven perc alatt a Népligeti pályaudvaron voltunk, a busz indulásáig volt még tíz perc. Pontosak voltunk...
Egy utolsó cigi, ölelkezés, sírás és a biztosításuk, hogy otthon minden rendben lesz ezután!
Aztán nálam is elmosódott minden, mert könnyeztem én is. 
   Hazaérve iszonyatos fáradtság fogott el.
Nem a lányok fárasztottak le. 
Hanem a mindennapi megerőltetett gondolkodás, hogy ne bántsam meg a lelküket, hogy ne mondjak semmi rosszat az anyjukra, és még ha a hibáikról is beszéltem, azt is úgy kellett, hogy megértsék a miérteket! Nem volt egyszerű!
A szeretet ilyesforma kinyilvánítása nagyon fárasztó...
Látni minden nap az én tetteim (a mi tetteink...!!!) eredményét felemelő dolog. De ami nekem egyszerű és mindennapos, az nekik iszonyatos feladat!!!
   Az utolsó napokban tudtam már megfigyelőként, csak őket figyelni. 
Már nem kellett, hogy együtt legyünk. Most már fogták magukat és különvonultak. Beszélgettek... hogy miként fognak otthon a többiekhez állni, hogy nekik, egymás felé mik a feladatuk! Aztán, ha megjegyeztem valamit, ami nekem fontosnak tűnt, csak annyit válaszoltak; - Apa... MI ezt már megbeszéltük!!!   
A buszpályaudvarig azon filóztam, mit nem mondtam még el nekik??? 
Aztán azt mondtam magamnak;  Már biztos ezt is megbeszélték!

   Természetesen az is segített, hogy láttak ebben a két hétben olyan mozzanataimat, amit még soha. Vagy csak nagyon kicsik voltak és nem emlékezhetnek rá. Ilyenkor nagyon figyeltek!
Amikor  megcsörren a telefonom és valami baj van, lenémítok mindenkit, aki a közelemben van! Erre ők felfigyelnek. Aztán végig nézik és hallgatják, hogy intézkedek, esetleg nyugtatok, vagy épp utasítást adok valakinek. Ilyenkor már nem foglalkoznak mással! 
Szombat éjjel az egyik barátom lányát bántalmazták és kirabolták!
Vasárnap reggel kaptam egy külföldi hívást; - Segíts papa! Ez és ez történt... hívd fel a lányomat!
És ilyenkor azonnal intézkedni kell, hisz minden perc számít! 
A lányaim ezt végig nézték...
Nem szóltak, nem kérdeztek semmit, csak figyeltek! 
Szóval... biztos, hogy láthattak olyat, amit otthon nem. 

   Azóta...?

Többször is beszélgettünk. Közölték, hogy van otthon elég probléma, de most már megoldják, ne aggódjak!  :)  

És valóban... úgy látszik tényleg megoldották!  
Most Béke van és még egy kis fáradtság.  

Az elmúlt két hét képekben... :)

   Tudtam, hogy nem lesz egyszerű... 
Már a várakozás is izgalmakkal teli volt, hisz azt sem tudtam, hova érkezik a busz! Rohangáltam fel és alá, ha láttam egy beérkező volán buszt! 
Aztán már az ablakból integetett felém, két vigyorgó pofa! 
Itt vannak!!!  :)

Kiderült, hogy a bratyó is itt van valahol... csak minket keres!

Aztán ismerkedni kellett a "jószágokkal", hogy barátok lehessenek. Mindenkinek meglett a kedvence, majd - egy hét múlva gyarapodtunk egy kismacskával is... - szuszmákoltak egy kicsit, hisz hosszú volt az út.

Aztán eljött az idő, mikor mindennapos volt a másik zenei ízlését bemutatni, meghallgatni a kedvenc dalokat, esetleg énekelni is... de legfőbbként szidni az öregük kedvenceit!!!
(...- Jaj apa!!! Ez egy szar zene!!!!  - Igen...??? A tiéd meg csak egy elektronikus zörej, ritmikával!!!)

Este felé... mikor már nem volt gatyarohasztó hőség, elindultunk várost nézni. 
Olykor a gyereket kerestük meg a munkahelyén, és ittunk egy pohár bambit nála, de volt, hogy ingyenes kertmozit látogattunk meg, Voltunk a budai várban, sétáltunk a felső rakparton, néztünk koncerteket, esküvői ruhákat, fákat ölelgettünk, vagy épp köztéri szobrokat. Süteményeket faltunk, beszlapáltunk napi négy-hat liter ücsit, és én mindig csinálhattam a következőt, hogy a mélyhűtőben lehűlhessen, hisz olyan rohadt meleg volt! 

Persze, ha végre hajnalok hajnalán haza indultunk, az sosem volt egyszerű! Mert vagy vigyázhattam a lányokra felfigyelő tekintetekre (- Óóóóóóó... de helyes pasi!!!), vagy készíthettem még egy (szelfi...) képet róluk!!!
Bizony... volt, hogy fél ötkor feküdtek le aludni! És reggel, valamelyik haver biztos ébresztett egy hívással!  :P

Néha barátok jöttek, néha mi mentünk rég nem látott ismerősökhöz. Beszélgettünk egy keveset, felemlegettük a múltat, vigyorogtunk egy sort, esetleg ittunk valamit, aztán go haza. 

Jó volt, szép volt és (most..) ennyi! Lesz még legközelebb, lesz még ereszd el a hajam, buli és "tombolás"... de most hagyjuk a várost regenerálódni, hogy ezeket a csajokat kiheverje egy kicsit!  Ha minden igaz augusztus huszadikán újra támadunk!!!   :)

u.i.

Ja...!!!  Szofi üzeni nektek lányok, hogy; - Aggyá enni, aggyá enni, aggyá enni!!!!!!!!!!!