A lányom...

   Most épp nyugi van.
Mivel a vevő gyámság alatt van vagy húsz éve, így a gyámhatóság utalja a pénzt, és egy kicsit körülményes hozzájutnunk. Illetve időbe telik, nem úgy, mint egy szokványos adásvételinél. Ezért, most még nagyon kell gondolkodnunk, hova tesszük a pénzünket, mire költünk. 
Itthon ülve egymagam, azon kell gondolkodnom, mikor, hova kell fizetni és mit kell még megcsinálnunk, hogy egyrészt eleget tegyünk a szerződésnek, másrészt pedig mi is időben a leghamarabb tudjunk költözni, és persze előtte felújítani. Színtiszta logisztika.
   Ma a lányom adataira vártunk, hogy az iskoláját elrendezhessük, a beiratkozását elkezdhessük, mert ugye, annak is van egy bizonyos bürokratikus ideje. Hívott is telefonon.
Arról beszélgettünk, hogy most épp hol tartunk, mit kell még csinálni, aztán biztosítottam, hogy nem kell aggódnia... apa majd mindent elintéz. Aztán azt kérdezte, hogy járhat majd Pesten ketrecharcra, MMA-ra, vagy Kick-Boxra? 
A fejem tetejére ugrott a szemöldököm!!!  Nyugiban elmondtam neki, hogy jobb lenne valami lágyabb harcművészettel kezdeni, nem kellene még ennyire fiatalon szétveretni a pofikáját! Öt perc alatt sikeresen meggyőztem... 
Persze bevállaltam, hogy vele tartok, én is beiratkozom mondjuk; Aikidozni.
Az egy táncszerű lépésekből álló, finom mozdulatokkal ellátott technika. Mire az ellenfeled a földre érkezik, keze lába eltörik. Nem kell rögtön ütni, verni. Elég a saját támadó lendülete. Az majd elintézi magát. 
Egy óra múlva hívott egy régi barátom. Még a lányaim előtt ismertem meg... egy dojoba (edzőterem) jártunk. 
Kérdezte, hogy december végén elmennénk e  velük egy koncertre? Vagy akár szilveszter éjjelén is, Kovalski meg a Vegára? Nem tudtam vállalni... de jött még egy kérdés; És elmennék velük öreg, régi mesterünkhöz edzésekre? Újra kezdenénk mindent...
Ezen elkezdtem nevetni, és elmeséltem a hívása előtti beszélgetésemet a lányommal.
Megígértem, hogy elmegyek sőt, a lányomat is leviszem az edzőterembe, hogy megismerkedjen az AIKIDO rejtelmeivel, szépségeivel. Meg, hogy szokja...!!! 
Ezek után visszahívtam a lányomat és elmondtam neki a fejleményeket.
Most ő röhögött! Nem kicsit. 
Nincsenek véletlenek; mondtam.  :)
Most egy kicsit vidámabb vagyok...