Düh...

   A tegnapi írásomat nem posztoltam, mert abból csak baj lenne.
Nem volt kedves...
   Ma már nyugodtabb vagyok, de az érzelmek és a fenyegetettség érzése folyamatosan ott motoszkál az agyamban és késztet bizonyos dolgokra.
Önvédelemnek hívják.
Nem vagyok félős típus. Csak a szeretteimmel lehet zsarolni, de nem érdemes. 
Olyankor beindul egy folyamat és ha hagyják, sőt támogatnak benne kegyetlen dolgokra vagyok képes. Van, hogy elég egy beszélgetés, amitől a "támadó" félnek elmegy a kedve, ha nem... akkor van más megoldás is. Persze, nem ott és akkor, amikor ő akarja, hanem akkor, amikor én úgy látom jónak! Sosincs jó vége...
Majd öt éve nem csináltam semmi "rosszat". Jó ember lettem - szerintem -, de megint azt érzem, hogy húzom magam, megoldást keresek folyamatosan, és a késztetést érzem, hogy befejezzem a "rosszat"! Egyszer és mindenkorra.
   Persze az évek, meg a rutin... - hahaha... ezt a nagy fiam sosem értené - azt mondja, hogy vannak állapotok, amikor egyszerűen NEM lehet szép szóval megoldani mindent! 
Most bevillant nagyanyám - sosem szeretett engem... - hangja, szavai; - Majd az idő megoldja fiam...  persze, mint neki, nem? Az öt gyereke közül csak anyám foglalkozott vele, meg én, muszájból. Nem is kaptam meg a hiteles többgenerációs szeretett család fogalmát!
Szóval, a védekező mechanizmus pörög ezerrel, drága "barátom" megkapja amit akar, és mi végre tehetjük azt, amit kigondoltunk, elterveztünk, persze mindezt jóval kevesebb pénzből!
   Rengeteget dohányzom. Nem tudok most más módot a lenyugvásra. Nem is akarom abba hagyni. Működik. 
Nyugszom és gondolkodom. Tervezek és a logisztikát készítem elő, mert rengeteg dolog lesz, amit csakis ésszel lehet csinálni, mert minden fillér számít, nincs hibára lehetőség. Nem lehet tévedni.
   Teszem a dolgom... és ha kell, TÉNYLEG (!!!) teszem a dolgom!!!