Most, hogy túl vagyok a szülinapomon, érdemes elgondolkodnom, hogy mit is értem el náluk.
Nyolc nap... nyolc nap telt el mire nem veszekedtek már egymással!!!
Nyolc napig, minden nap volt sírás!
A kisebbik a dominánsabb. A nagyobbik a lélek.
A "szépség és a szörnyeteg"...
Kijelenthetem, hogy segítség nélkül nem értem volna el semmit!
Kellett még egy és még egy pozitív visszajelzés nekik, hogy apának igaza van!
Nyolc napig egyik cigit a másik után szívtam el.
Ideges voltam... és azon gondolkodtam, mit is mondjak nekik és azt is, hogyan?!
Hogy meg ne bántsam az anyjukat, és azokat az embereket. akik körbeveszik őket. Hogy ne érezzék az unalmat, apa folytonos mondanivalójában. Hogy magukénak érezzék...
Nagyon nehéz két hét volt... és ezt most komolyan mondtam.
Egy kicsit még aggódok, hogy ha hazamennek, ne essenek vissza abba az állapotba, amiben eddig léteztek! Mert az "gyilkos" egy állapot.
Értelmesek... és tudom itt legbelül, hogy nem lesz baj!!!
Ott lesznek egymásnak, segítségnek, érzésnek... hogy van ki megért, aki már tudja(!!!), hogy mit kell tenni, ha krízis helyzet van!!!
És ha majd kinyitom a szemem most... látni fogom még, hogy ŐK boldogok egymással, és lassanként az anyjuk is változni fog feléjük, mert rádöbben, hogy az eddig alkalmazott módszerek nem használnak! Talán, könnyebb lesz majd neki is egy kicsit... de most még csak elképzelem ezt! Olyan jó lenne...
Olyan érzés van bennem, mikor először engedem el éjszakára egy buliba a lányom, a pasijával, és tudom, hogy nem jönnek haza este, csak valamikor másnap. Érted, nem...???
Online moziztunk...
A nagyobbik már alszik. A kisebbikkel együtt megittunk hármasban egy üveg száraz vörösbort, a szülinapomra. Most már ő is lefeküdt aludni. Én még kinyitottam egy száraz fehéret, amit anyukától kaptam ma. Itt volt látogatóba. Visszaraktam a derekát a helyére, kajált egy jót, megismerte a lányaim, beszélgettünk egy jót, aztán hazament.
Vitatkoztunk egyet, és elmagyaráztam a csajoknak, hogy ez nem baj... hisz csak a véleményünk különbözik, a szeretet megmarad!
Köszönetet kell majd mondanom a gyereknek, aki most épp Ladánybene táborban van, az asszonynak, az exemnek, Matykónak (a kisebbik fiamnak) és azoknak a barátoknak, akikkel találkoztak a csajok, mert mindegyik csak dicsért engem, és pozitív visszajelzést küldött nekik! Kiemelném a párom...
Nélküle - az elmúlt két hétben, csak félkarú óriás lehettem volna!!!
Hálás vagyok neki, hogy végtelen türelmet tanúsított feléjük, és engem is felemelt, mikor arra volt szükségem!!! Köszönöm B.anya... :)
A pénteki szülinap...
Nem az ajándék a lényeg. Az sosem számított, hiszen - "...filléres emlékeim, oly drágák nekem..."- mindig csak az számít, kitől kapom, de ez a mostani, remekbe szabott volt.
Az odaadás, a segítség, a lelki támasz, egy-két üveg bor, néhány gyönyörű fénykép, a puszi, egy ölelés... mind könnyeket csalt elő belőlem! Kaptam egy könyvbe foglalt fénykép válogatást.
Tökéletes ajándék.... a lányok nézték a nagyszüleiket - akiket már nem ismerhettek meg... -, saját ismeretlen fiatalkori fényképeiket, az apjukat ifjún és még hajjal(!!!), a barátokat és a testvéreket. Mind mind... akik fontosak nekem az életemben!!!
Most... hogy kiírhattam magam, és ittam már eleget - nem vagyok még spicces sem... -, azt hiszem megnyugodhatok egy kicsikét.
Amit megtehettem, mint apa és mint gondolkodó ember, azt megtettem!
A többi, ezen a két csajon áll, vagy bukik. De tudják... hogy én mindig ott vagyok a telefon túlvégén és csak egy hívásukba kerül a segítségem!!!
Szeretem őket.
Béke van bennem... azt hiszem elvégeztem a munkám! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése