A lányok még alszanak.
Mostanában hajnalok hajnalán fekszünk le. A meleg miatt van, mert nappal a fenének sincs kedve bármit is csinálni, csak ha már lehűlt a levegő egy kicsit. No meg az internet miatt, mert órákig tudnának a gép előtt ülni, ha hagynám, de szerencsére online filmeket nézünk éjszakánként és néha ők is leragadnak, tátott szájjal bámulva a történetet.
De persze a skyp és a chat az igazi vezérfonál náluk, amitől meg nekem áll s hátamon a szőr!
Ez a nap egy kicsit más, mint a többi.
Az öregem huszonkilencben e napon született, így érthető, hogy most rá gondolok.
Meg a lányaimra, akik nagyon nehéz problémák elé állítanak nap, mint nap!
Egyrészt hallom apám hozzám intézet szavait, másrészt ezeket úgy kell visszaadnom a csajoknak - és hidd el... ez a világon a legnehezebb dolog!!! -, hogy nehogy véletlen félreértsék, vagy megsértődjenek rajta!!! Hisz, ki vagyok én, hogy kioktassam őket... :P
Minden nap kiharcol valamelyikük egy vitát, egy krízis helyzetet, vagy csak egy szimpla szájhúzásos jelenetet.
És ilyenkor arra gondolok; - TE JÓ ÉG!!! MI FOLYIK OTT NÁLUK MINDEN NAP???!!! EZ NORMÁLIS???
Persze el kellene venni tőlük a telefonjukat, vagy lekapcsolni a netet, ne adj Isten megszüntetni az áramot, hogy észre vegyék mit tesznek egymással, a szeretteikkel, a barátokkal!!! De ez hosszú folyamat... és nem is igazán tudom, hogy kellene ezt megoldani.
Azt hiszem, ma elbeszélgetek velük a nagyapjukról egy kicsit.
Elmesélem, mik azok a tulajdonságok, amit tőle örököltek és elmagyarázom nekik, hogy lehet ezzel megfelelően együtt élni, használni, profitálni.
Mert ismerniük kell az Ő életét is, hogy meglegyen az összehasonlítás, hogy ne kövessenek el olyan hibát, amit a nagyapjuk elkövetett valamikor, és esetleg lássanak egy kicsit tovább, mint az orruk!
Néha tátott szájjal figyelnek engem, aztán hatalmasat kacagnak; hogy apa te milyen vagy... hisz ők ezt nem látják minden nap, sőt... még csak hasonlót sem!!!
De mondok egy példát...;
Elvoltunk a piacon. A szokott hétköznapi vásárlásaim egyikén, csak most velem voltak a csajok is és az asszony. No meg a kutyám... (mint mondtam... ez a megszokott!) Hazafelé, a buszon én megvártam, míg mindenki felszáll és csak ezek után szálltam fel a kutyával. Az ajtónak akartam háttal lenni, hogy meglegyen a biztonsági érzetem. Kutya egyik kézben, tíz kilónyi hús a másikban... egy tizen-húsz éves fickó támaszkodott az ajtónak, így se helyem, se biztonság. Rá szóltam, hogy nem akarsz odébb menni? Persze, olyan szemekkel, hogy azt nem lehetett félreérteni és rögtön beljebb ment a busz csuklójába.
A kisebbik lányom pedig elkezdett alig láthatóan magában röhögni, mert az általa "férfinak" tartott - csuda szép álom pasi... -, rögtön kisfiúvá töpörödött vissza!!!
Egy egyszerű, számomra hétköznapi dolog volt... de a lányomnak egy szituációs helyzet, illetve gyakorlat, hogy apa milyen (már bocs...) geci tud lenni másokkal!!!
Aztán leszállva a buszról vigyorogtunk még egy sort...
Ez neki új!
Nekem mindennapi csipp-csupp dolog, de neki...??? Nem is tudom... talán örökre megmarad ez a kép!
Nagyon sokat beszélgetünk. Illetve, nekem nem eleget!
De tegnap éjjel, egy padon annyit mondtam nekik; - Lehet, hogy a leges leg utolsó pillanatban találkoztunk végre, hogy TI ne ferdüljetek el egy életre, hogy ne b@sszátok el az életeteket, mert hiszen nem lehet ott minden nap és nem tudok tíz perc alatt megjelenni, ha baj van!!!
Szerintem megértették...
(Sóhaj...) Nagyon nehéz. Apám emléke, szavai itt visszhangzanak bennem, nézem a lányokat, hogy érnek felnőtté és látom az alternatív jövőjüket, amin akár egy egy mondattal is változtatni tudnak majd és bizony, egy kicsit félek... félek, hogy már késő... hogy nem tudok segíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése