Hétfőn reggel hétkor indult a buszuk, ezért hajnali ötkor keltettem őket. Ötkor!!!
Eddig, dél előtt nem igazán jelentek meg a szobámban! Egy kicsit sajnáltam őket... Úgy is néztek ki! (hehe...)
Egy negyed órával előbb keltem, lefőztem két adag kávét és reménykedtem, hogy nem lesznek nyűgösek, mert akkor jön a hiszti is! De nem... volt bennük felelősség.
Reggeli készítés, ücsi és a cuccok ellenőrzése után, elindultunk és az úton még beszélgettünk egy jót!
A logisztikai készségem, megint nem hagyott cserben. ötven perc alatt a Népligeti pályaudvaron voltunk, a busz indulásáig volt még tíz perc. Pontosak voltunk...
Egy utolsó cigi, ölelkezés, sírás és a biztosításuk, hogy otthon minden rendben lesz ezután!
Aztán nálam is elmosódott minden, mert könnyeztem én is.
Hazaérve iszonyatos fáradtság fogott el.
Nem a lányok fárasztottak le.
Hanem a mindennapi megerőltetett gondolkodás, hogy ne bántsam meg a lelküket, hogy ne mondjak semmi rosszat az anyjukra, és még ha a hibáikról is beszéltem, azt is úgy kellett, hogy megértsék a miérteket! Nem volt egyszerű!
A szeretet ilyesforma kinyilvánítása nagyon fárasztó...
Látni minden nap az én tetteim (a mi tetteink...!!!) eredményét felemelő dolog. De ami nekem egyszerű és mindennapos, az nekik iszonyatos feladat!!!
Az utolsó napokban tudtam már megfigyelőként, csak őket figyelni.
Már nem kellett, hogy együtt legyünk. Most már fogták magukat és különvonultak. Beszélgettek... hogy miként fognak otthon a többiekhez állni, hogy nekik, egymás felé mik a feladatuk! Aztán, ha megjegyeztem valamit, ami nekem fontosnak tűnt, csak annyit válaszoltak; - Apa... MI ezt már megbeszéltük!!!
A buszpályaudvarig azon filóztam, mit nem mondtam még el nekik???
Aztán azt mondtam magamnak; Már biztos ezt is megbeszélték!
Természetesen az is segített, hogy láttak ebben a két hétben olyan mozzanataimat, amit még soha. Vagy csak nagyon kicsik voltak és nem emlékezhetnek rá. Ilyenkor nagyon figyeltek!
Amikor megcsörren a telefonom és valami baj van, lenémítok mindenkit, aki a közelemben van! Erre ők felfigyelnek. Aztán végig nézik és hallgatják, hogy intézkedek, esetleg nyugtatok, vagy épp utasítást adok valakinek. Ilyenkor már nem foglalkoznak mással!
Szombat éjjel az egyik barátom lányát bántalmazták és kirabolták!
Vasárnap reggel kaptam egy külföldi hívást; - Segíts papa! Ez és ez történt... hívd fel a lányomat!
És ilyenkor azonnal intézkedni kell, hisz minden perc számít!
A lányaim ezt végig nézték...
Nem szóltak, nem kérdeztek semmit, csak figyeltek!
Szóval... biztos, hogy láthattak olyat, amit otthon nem.
Azóta...?
Többször is beszélgettünk. Közölték, hogy van otthon elég probléma, de most már megoldják, ne aggódjak! :)
Most Béke van és még egy kis fáradtság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése