A lányom és én.

   Ez az egész... nagyon nehéz.
B.anya mondta nekem; - Nem te nevelted. 
Persze vitatkoztam vele, hisz a lányomról van szó. Az alapokat megkapta, most is látom rajta, hogy néha jön magától az ösztönös rendrakás, segítség. A "csináljunkmárvalamit" itthon. De aztán látom a "civilizált" dolgait, a telefon nyomkodást, a netezést, a mindent ott hagyok, ahová leraktam és nem dobom ki, és az általam igen zavaró hangos beszédet és a nyomatékosító hangemeléseit! Ilyenkor szólok. És ő foga magát és kidobja a szemetét maga után, elmosogat ha kell, de a hangoskodás az valahogy magától jön. Egyenlőre nem megy csendesebben. 
Igaz, még csak a decemberi szünettől van nálam, ami nem sok idő, tehát van még valami sansz arra, hogy ez megváltozzon. 
De nem könnyű.
   Tegnap este összevesztünk. 
Olyanokat kaptam a fejemre, amit nem követtem el, illetve olyanokat, ami abszolúte szubjektív vélemény volt és ráadásul nem is az övé, de fennen hangoztatja!!! 
B.anya is megpróbálta rám erőltetni a saját igazát, de ő sem tudja az igazat, így eleve nem tudhatja a megoldást rá. És néha csak olajat önt a tűzre... (sóhaj)
Lementem a boltba, vettem egy üveg bort és megittam egyedül, míg mérgelődtem a tankos játékom fölött, hogy állandóan kilőnek. Mire lefeküdtem, már nem volt bennem harag.
Pedig mérgelődhettem volna még azon is, hogy vettünk egy mosógépet, ami nem fér be a fürdő ajtaján, így használhatom még vagy két hétig a régit, miközben kerülgetem az előszobában a másikat. Közben dobozolunk és a könyves dobozok olyan nehezek, hogy ha megemelem, ki fog jönni az aranyerem, de hát valakinek meg kell emelnie, ugye. Majd vigyázok.
Szóval... nem könnyű.
Pedig nagyon szeretem! (szerintem, tudja...)