A miértek...

   Meghalt Joe barátom apukája...
Nyolcvannyolc éves volt. Az öreg székely... békésen ment el. Hétfőn már el is temették, most - Joe barátom szerint... - olyan üres a ház. 
Felhívtam telefonon. Sóhajtoztunk egy párat és ha kell, én megyek egy beszélgetésre. Olyan emlékezős, sírós, piálós beszélgetésre. Nyugodj békében papám...

   A héten felhívott egy ős régi barátom, aki az egyetlen kisebbségi barátom. Találkozni akart velem.
Nem értettem a dolgot, de tizenöt-tizenkilenc év nem találkozás hosszú idő, és engem is érdekelt a miért.
Ölelkezés után, elmentünk egy üres kocsmába beszélgetni. Három pohár pia és számtalan cigaretta után sem tudtam meg az igazi okát! De már nem is érdekelt... jó volt! Vigyorogtunk egy párat és a többiekről tárgyaltunk, kivel, mi van?!
Feladatának érezte, hogy mindenkit felkeressen. Valahol mélyen azt éreztem, hogy beteg, gyógyíthatatlan beteg, de nem láttam semmi jelét. A rezgései sem vallottak betegségre. Semmi... nem is értettem. 

   A lányom leült az anyjával beszélgetni. Kapott egy utolsó esélyt. Egy darabig rendben lesz... szerintem csak hetekig. Még mindig azt mondom, hogy a téli szünettől velünk lesz.

   Ez a hét gondolkodtató volt... és itt vannak azok a fránya miértek?!
Hmm...