Esküvőre készülve...

   Esküvőre készülvén, a csajok kitalálták, hogy minden pasi - ismerős és haver... -, írjon pár sort a menyasszonyról, amit egy könyvbe foglalnak és ajándékba adják a lánybúcsún. 
   Én sokat gondolkoztam rajta, míg végül arra a megállapodásra jutottam, hogy nem szólok hozzá.
Nem akarom, hogy bárki is lássa, tudja, mit gondolok róla, mit hagytam ki, vagy épp mit szalasztottam el anno! Persze nincs titkom... de a többiek így is félreértették minden tettünket!
   Mikor átadta az esküvői meghívókat, arra kért írjak neki.

Nos...

Drága Ancsám.

   Úgy gondolom, a Barátokért tenni kell!
Szerencsére Te is hasonlóan vélekedsz. Sok éve vagyunk jóban, és tudom, hogy te is szeretsz. Egy világítótorony voltál az életemben! 
Útmutató, kísérő, vigyázó figyelmed volt felém. Nem a mesterem voltál, hanem az útitársam egy olyan úton, ahol mindketten szenvedtünk, kínlódtunk. Ki ezért, ki azért. 
És látod... van kiút! 
Mindig van jobb. Csak hát veszíteni kell, hogy megtaláljuk az értékeinket! És most már, csak a szépségeire emlékszünk, ennek az elcseszett időnek!
   Rájöttünk ki a barát és ki az érdekember. Közös vacsoráinkon, beszélgetéseinken azon rövid óráinkban amikor itthon voltál, külön figyelmet fordítottál rám!
Emlékszem, amikor bejelentetted a Fiú nevét. Tudtam, hogy csak Ő lehet, hisz ismerem az ízlésed és nem nagyon volt más, akivel szóba álltál volna.
Szerintem, jó választás...
   Most, hogy összekötitek az életeteket, elfognak maradni az évente kétszeri kajálásaink. Hiányozni fognak a mesélések és azok a támogatások, amivel tartottuk egymásban a lelket. De a szeretet marad.
Tudom, hogy marad!
   És lehet, hogy nem kétszer látjuk majd egymást - hisz nem ezerkétszáz kilométer választ már el... - ezentúl, hanem többször, és lehet, nem kell már a másik lelkét ápolni, mert a helyzeteink normalizálódtak. (Úristen de nyálas vagyok...)
Szóval...
Ne várj nagy szavakat tőlem, nem kell... és a lényeget úgyis tudod.
Várom, hogy mi lesz veled /veletek, figyelni fogom, mikor leszel terhes és milyen zenész lesz a kölyökből. Ha néha találkozunk és van egy kis időnk, biztos leülünk kávézni és megbeszéljük a dolgainkat, mosolyogva nézzük egymás szemét és vigyorogva fogom nézni a képeket, amit elém raksz. 
   A lényeg... az a bizonyos kapocs, ami még remélem hosszú ideig egyazon az úton talál bennünket. 
Szeretlek. 

u.i.
   Ja! 
És ha Helvéciában jársz olykor, ne felejtsd el a kötelező csokimat!!!   :) (tudod... boldogság hormon, meg ilyesmi.)