- Gyere már le egyet inni. Apámnak most volt a névnapja és beszélne veled egy kicsit. Úgy is rég találkoztatok.
Most erre lehet nemet mondani? Persze, hogy nem.
A Vígszínház mellett egy kocsmába voltam hivatalos, ahol mindenféle kézműves sört adtak. Mondjuk, abszolút nem érdekelt, mert nem szeretem a meggyes és a csokis malátás sört.
Az öregek örültek nekem, kikérdeztek és faggattak a dolgaimról. Jó volt úgy beszélni velük, hogy nem kellett tiszteletköröket futnom. Mintha tegnap láttam volna őket legutóbb. Pedig eltelt majd tíz év!
Három generáció volt a kocsmában.
A két gyerekük, és az egy szem unokájuk, aki hozta a kétszer akkora barátnőjét, aki . szerencsétlen... - nem tudott hova tenni, hisz nem is tudta, hogy a szüleinek és a nagyszülőknek ilyen barátjuk van!
Imre bácsi ezredesként vonult nyugdíjba, és a "nagy I" is valami vezérfejesként szerelt, valami hasonló rangban.
Két gyermekük közt asszem egy év van. A fiatalabb - valamikori kő kemény rocker... - most készül a pszichiáteri vizsgáira, a nagyobbik meg élvezi az életet.
Mivel évtizedekig éltek Szovjetúnióban, nyakra főre itták a gyerekek a vodkát, én meg a gint, meg a száraz fehéret. Aztán este kilenc után elindultunk haza.
Egy régi osztálytárs jött szembe.
És ennek a kellemes estének egyből vége lett. Halálhírt hozott...
Neki indultam gyalog a Margit hídnak Buda felé és folyamatosan gondolkodtam. Magamon... az elhalálozott társamon... az anyján... az érzéseimről.
Kegyetlen volt a hazafelé vezető út!
Megint elmélkedni az elmúláson...
Másnap már könnyebb volt egy kicsit. Ma már, letudtam írni.
(Sóhaj...)
Ez a nóta volt a fejemben a hídon...
És, hogy mi maradt a fejemben?
A testvérek felé... sosem múló szeretet! A fiatalabbnak nem "eggyel", hanem akár többel is jövök! ;) Az idősebb meg, mindent tud rólam... egymás felé nem változunk!
Az ősök végre megtudták, hogy a V. I. Lenin vodkásüvegükbe, hogy került víz a vodka helyett! Úgy tizenöt év után... he he.
Drága "testvérem"... nyugodj békében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése